Magashegyi Robinson

Karácsony Emilke kezdetben nem túl rokonszenves gyerek és előszeretettel játszik lelkileg feldolgozhatatlan dallamokat szájharmonikáján. Télen-nyáron ugyanabban az ócska gumicsizmában dagasztja a havasi trágyát, jobb sorsú holland kisfiúk tolldzsekijét hordja büszkén, és gyanús állagú kalapot vagy sísapkát szúr a fejébe, amitől éppen olyan lesz, mint bármelyik gyimesi csángó gyermek. Ugyanazzal a dülöngélő járással, önérzetes testtartással közlekedik a hegyoldalakban, mint mindegyikük két és tizennégy év között. Karácsony Emilke mégis utánozhatatlan.
A gyimesi gyerekekről tanulmányokat lehetne írni, Ábelebbnél Ábelebb figurákat mintázni. Zsigmond Dezső megtette. Pátosztalan, csöndes, figyelmes dokumentumfilmben vette a bátorságot magának, hogy egyetlen fura kis fickóra építve adjon átfogó képet a gyimesi csángók pásztorkodásáról. Arról a több száz éve mozdulatlan és rideg életformáról, amely tavasztól a jeges ősz végéig, a farkashordák téli gyülekezéséig a havasi legelőkhöz szögezi az embereket. Kaszálni hajnaltól estig szédítő szakadékok oldalában, loholni elkószált juhok, marhák után, felzaklatott medvék elől; sajtkészítés, nyomorúságos puliszkalakoma reggel, délben, este, kőkori komfortú, piszkos kalibában a vadon kellős közepén – nagyjából ebből áll össze ma is a pásztorlét a Keleti-Kárpátok erdélyi lankáin.
A filmsztárrá avanzsált Emilkére ez a sors vár: a szülők kiteszik őt a hegy tetejére, csodás fenyőerdő szélén, kristályos vizű patakocska közelében tákolt kunyhóba, hogy egymagában ellássa a havasi gazdaság ügyes-bajos teendői. Zsigmond Dezső nem bonyolódik hosszadalmas és szájbarágós magyarázatokba, mit is illene tudni Gyimesről, a csángókról, egyáltalán Emilke előéletéről. Téltől, egy zajos és brutális disznópörzsölési jelenettől a havasra költözésen át a következő novemberig követi e kis, magashegyi Robinson napjait. Persze kezdetben még afféle falusi valóságshow-t látunk: a szereplők feszengenek, a kamera előtt igyekeznek körültekintőbben fogalmazni, kellemkednek kicsit, ami úgy áll nekik, mint gatya a tehénnek. Ám amikor a fiú magára marad a hegyen, lassan ránk telepszik az a sűrű, szárazon és evidensen költői, primitív és félvad légkör, amely Emilkét körülveszi. Zsigmondot nem csupán a néprajzi kíváncsiság, a folklorista „kukkolás” szenvedélye hajtja. Többre tör: az egyedüllét, a gyerekmagány dokumentálására. Gondos, álmélkodva elidőző közelképek megfeketedett öreg tárgyakról és ellenpontjukról, az egyre jobban kitárulkozó kiskamasz arcról, amint a petróleumlámpa esti félhomályában Emilke keresztet vet vacsora előtt, vagy a búcsúban vett műanyag bóvli fényképezőjével játszik elragadtatva. Az eseményeket spontán követő, mégis tartózkodó kamerakezelés intimmé, filozofikussá, szertartásossá teszi a találkozást – ezt a jelenbe tartó időutazást. A magyar dokumentumfilm erős. Zsigmond Dezső alkotásával tovább nőtt ereje.
(Aranykalyiba. Egy év Karácsony Emilkével a gyimesi Hidegségben. Rendezte: Zsigmond Dezső, Dunatáj Alapítvány.)