A pályaudvarok szép tébolya

Nehezen találni sűrűbb, fojtogatóbb, ingerlőbb helyet egy pályaudvarnál. Hát még ha az épület nem az európai modorban csinosodó Szombathelyen áll – hanem Erdélyben. Aki várt már órákat átszállásra (és nem volt csatlakozás), jól tudja, egy transzilván határállomáson annyi minden összejön: subás hegyvidéki pásztorok, feszengő kalotaszegi gazdák, regáti kofaasszonyok, perlekedő cigánycsalád, csendőrök, szabadnapos idióták és hüledező japán turisták. Kultúrák, reflexek, időrétegek, sérelmek torlódnak össze a mocskos és pakuraszagú hodályban. Ezért nehéz sűrűbb, ingerlőbb alkotást készíteni egy pályaudvarfilmnél, amely bátran bezárja magát ebbe a térbe, vállalva annak minden kockázatát és következményét.
A Kelenföldi állomáson színre vitt táncelőadás hagyománytörő vállalkozás napjainkban. A színpadhoz tapadt, üvegházi klímára szoruló néptáncműfajról lerobbantotta megkövült környezetét, és saját terébe helyezte azt. A táncosok nem kifogástalan, ámde rajtuk idegenül lötyögő népi jelmezekben adták elő a táncokat, hanem rikító, ócska kardigánban, filléres zakóban, viseltes fejfedőben – ahogy az erdélyi–regáti falvak, városok népe ma öltözködik, mulat, csetlik-botlik. Ezek a „szociokoreográfiák” azt a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli Sára Ferenc-vonalat elevenítik fel, amikor a színpadot a koreográfus valósággal letarolja, és a lehető legeredetibb falusi kocsmatérré alakítja át igazi ereszd el a hajammal, ivászattal, a táncok és a táncolás legkendőzetlenebbül paraszti szellemiségével.
A Brassói pályaudvar filmen is vad elégia. Bizonyos tekintetben persze több is, kevesebb az eredeti előadásnál. Az alkotók túldramatizált kameramozgás, zsúfolt és figyelemelterelő képi játékok nélkül egyszerűen megörökítették a darabot bálostul, nézőstül, restistül. Ezzel megóvták a nagy műgonddal megteremtett, nyersessége ellenére mégis rendkívül törékeny légkört. Eközben óvatlanul hagyták, hogy rabul ejtse őket a pályaudvarok szép tébolya. A „színpadi” célkitűzésben, a hangulatrekonstrukció igényében eleve ott lappang szemernyi keresett keresetlenség. A gyakorta aránytalanul túlzsúfolt jelenetek pedig valósággal kiszorították az operatőröket, akiknek ilyenkor nem maradt más lehetőségük és távlatuk, mint hogy részletgazdagabb táncábrázolások helyett örvénylő testek, kaszáló karok impresszionisztikus masszáját mutassák meg. Mégis, ha maradt helyük és erejük, átláthatóbb eufóriát, nagyszerű arcokat, gesztusokat villanthattak fel. Például a kihalt, sötét váróban, halálos ünnepélyességgel táncoló zsidó párt, Rácz Attila Cicerót és Skaliczky Andreát. Vagy a románok, Ertl Péter és Rusorán Gabriella boldog, évődő összhangját. Mert a Brassói pályaudvar összességében nem rossz film. Pillanatnyilag legjobb a műfajában.
(Brassói pályaudvar. Rendezte: Péterffy András. Rendező-koreográfus: Diószegi László.)