Papok és vasutasok recski pokoljárása

Február 23-án, 18.45-kor mutatta be a Duna Televízió az Ahol a birkák térdet hajtanak – Zsákai Piroska naplója Hatvantól Kárpátaljáig című dokumentumfilmet; ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, 23.15-kor pedig a Vasutasok pokoljárása című dokumentumfilmet vetítik. Mindkét alkotás a hatvani megtorlás történetét dolgozza fel.
1950. június 19-én – Péter Gábor forgatókönyve szerint – az Államvédelmi Hatóság két zászlóaljjal állt készen az általuk provokált hatvani tüntetés leverésére. A városban futótűzként terjedt a hír, hogy a barátokat Szibériába viszik. A ferencesek védelmére gyanútlanul összeverődött tömeg nem is sejtette, hogy ördögi színjáték statisztája lesz; a szerzetesek deportálását megakadályozni akaró, jóhiszemű emberek felültek a provokációnak. A tömegbe beépített, népnevelőnek álcázott felbujtók elterjesztették, hogy felfegyverzett bányászok jönnek Tatáról a tüntetők segítségére, csak tartsanak ki. Senki nem hitt a kétségbeesett házfőnöknek, P. Kriszten Rafaelnek, aki tökéletesen átlátott az aljas szándékon, és sírva kérte az embereket, hogy menjenek haza. Az összegyűltek azonban – féltvén a barátokat – nem engedelmeskedtek, hiszen jól ismert volt előttük a hatvani ferences, Lukács Pelbárt sorsa, aki ekkor már a gulágon raboskodott, és tudni lehetett, mi vár a deportálandókra.
Az ellenállás hiábavalónak bizonyult, nemcsak a barátok lettek a megtorlás áldozatai, hanem védelmezőik is. A megvadított ávósok vérfürdőt rendeztek a kolostorban és annak környékén. Máig rejtélyes módon az első „kihallgatásra” szerzeteseket és vasutasokat hurcoltak el. Még aznap éjszaka továbbszállították őket az Andrássy út 60.-ba, ám ezzel nem lett vége a bosszúhadjáratnak, hiszen a vasutasok zöme a kritikus napon vagy szolgálatban volt, vagy, hallgatván a házfőnökre, hazatért.
A szándék azonban egyértelműen a vasúti alkalmazottak körében végrehajtandó tisztogatás volt. A MÁV vezetése hetvenkilenc dolgozóját helyezte B listára, annak ellenére, hogy csak néhányat sikerült ezek közül a helyszínen elfogni. A többieket fegyelmi tárgyalásra hívták Budapestre, és ismeretlen úton-módon, de néhány embert kihúztak a listáról. A listán maradottak és családjaik számára ekkor kezdődött a pokoljárás. A családfőket kihallgatás címén hurcolták el, majd a védtelen családokra otthonukban tört rá az ávó. Az akció idejére lezárták a környéket, kivétel nélkül azzal ámítva az asszonyokat, hogy a férjük már a Hortobágyon várja őket. Ezzel a hazugsággal akarták az otthonmaradottak ellenállását megtörni. A férfiak többsége Kistarcsára, majd Recskre került, a teherautóra felpakolt asszonyok, gyerekek pedig Hortobágy birkaistállóiban kötöttek ki. Elhagyott házaikat kifosztották, majd államosították.
Három évig tartott a pokoljárás, amelynek áldozatul esett a szelíd házfőnök, Kriszten Rafael, valamint a börtönben halt meg további két „összeesküvő”.