Szórólaposztás mindenütt

R E K L Á M Nehezen vonható kétségbe, hogy a reklám, a hirdetés egyik legegyszerűbb formája a szórólapozás. Jó, vannak még primitívebb megoldások is, például festékszóróval tűzfalakra fújni, hogy „fejős tehén eladó” vagy „házi tojás termelőtől”, de azért ezt ne igen soroljuk a reklámok közé. Szórólap volt, van, lesz, míg a földön ember lesz.

Zsebeim állandóan gyűrött lapokkal vannak tele – sőt, az egyik lyukas is, így a kabát különböző részeibe is jut –, kétnaponta nagytakarítást kell tartani bennük, hogy ne borítson el végérvényesen a papír, mint szegény Robert de Nirót a Brazilban. Mi mások lennének, mint szórólapok: nyelviskola, kifőzde, zálogház, bútorbolt, peep-show, koncert, buli, olcsó alma, CD-bolt, antikvárium, autósiskola, s ki tudja, még mennyi fontos, lényeges, világot megváltó információ. Persze, az információ hatalom, jut eszembe, és egyből centimétereket növök, és érzem, nagy vagyok, enyém a világ, talpam elválik a földtől, repülök, minden könnyű, „én már repülök végleg”, távolodik Budapest, Magyarország, Európa, majd a Föld nevű bolygó, s újra csak egy kis pont vagyok a semmi közepén. A semmi ágán ül szívem.
S a szórólapok jönnek megállíthatatlanul. A fő helyszínek elsősorban a metróaluljárók, azok közül is a csomópontok, a mozgólépcsők végei, ahol futószalagon jönnek a sokszor arc nélkülinek tűnő emberek, az osztogatók pedig gépiesen igyekeznek kezükbe nyomni az általában gyenge minőségű papírra, igénytelen kivitelben alkotott lapokat. Kezek nyúlnak, összegyűrik, jobb esetben zsebre vágják, de még inkább a szemetesek mellé hajítják. Hiába, megyünk Európába, ahol vagyunk már egy ideje, mi, húst a nyereg alatt puhítók, de most már minket puhítanak mindenféle reklámajánlatokkal. Persze még így is jobb helyzetben vagyunk, mármint mi, a fogyasztók, hiszen csak jobb eltenni egy-egy papírfecnit, mint órákat a huzatban állni, s azt számolni, hány szórólap van még, s hogy „ezek a büdös bunkók miért nem viszik e remek ajánlatokat”. A diákmunka-közvetítők jártak az élen az osztogatásban. Pár száz forintos órabérért jelentkeztek a diákok, hogy legyen egy kis della a hétvégére vagy a Szigetre. Az utóbbi években az idősebb generáció is beszállt a ringbe, biztosan nem jókedvükből, s nem a hecc kedvéért. Inkább a kiemelkedően magas nyugdíjak miatt. Szomorú, hogy aki életének nagy részét munkával töltötte, még nyugdíjasként is dolgoznia kell. Nemcsak a „life-long-learning”, hanem „life-long-working” kifejezést sem árt megtanulnunk. „Hát így állunk”, mondaná bölcsen Walter Cronkite.
Nem tudom, mennyire hatékony ez a reklámozási mód, de az egyre több osztogatót látván úgy tűnik, egyesek megtérülő befektetésnek tartják. Közben pusztulnak a fák, fagyoskodnak a szórólaposok, s nő a szeméthalmaz. Viszont megtelnek az eldugott kisboltok, s az asztalosmesterhez özönlenek a megrendelők. Vagy nem. Nekem végül is mindegy, nem bánom, legyen. S mivel párszor én is szórólapoztam, hát kollegális szolidaritásból mindenkitől elveszek egy-egy lapot.