Az ön nevéhez fűződik az újabb kori magyar költészet nyelvezetének megújulása, amely Nagy Lászlótól kezdve Utassy Józsefig sok költő és prózaíró nyelvteremtő kedvét is fölszabadította. Hogyan alakult ez ki?
– Valószínű, hogy létezik valamiféle Szent László-i kőhegyű lándzsabökés, ami elindít egy folyamatot bennünk, amitől az ember költővé, íróvá, festővé, színésszé vagy mássá válik, ám ezt senki senki sem tudja rekonstruálni. Az biztos, hogy az ember először lenni akar, ami a kezdetekben mindennél nagyobb dolog, de hogy honnan indul el az az erecske, ami mi magunk vagyunk, melyik sziklából fakad, szinte ellenőrizhetetlen. Anyai nagyanyám férje napszámos ember volt, gyönyörűen írt magyarul, sváb lévén gót betűvel is, mert akkor még megtanították az elemi iskolában írni a gyerekeket. A kilencszázas évek elején ötödmagával üldögélt a falusi bolt előtt gatyában, mezítláb, neki és minden cimborájának is volt már egy csomó gyereke. Így látták őket utoljára együtt, s aztán anélkül, hogy bárkinek is egyetlen szót szóltak volna a családból vagy a faluból, elmentek gyalog Fiumébe. Ott felültek egy hajóra, átvitték őket New Yorkba. Nagyapámnak közben lelkiismeret- furdalása támadt, kért a hajón valakitől egy úgynevezett főkönyvelői papírt, és arra írt németül, gót betűvel egy bocsánatkérő búcsúverset, amit aztán maga hozott haza, nyilván ugyanolyan kalandos körülmények között, ahogy rövid időre kitántorgott Amerikába. Ezt a verset nagyanyám nekem adta, most is őrzöm egy öreg bibliában. Talán ebből az ágból hagyományozott reám a versteremtői indulat, a lenni akarásnak és a kiválásnak az indulata.
– Szeretett olvasni?
– A bicskei polgári iskolában már tizenkét évesen rám bízták a tanári könyvtárat, naponta bemehettem a tanári szobába, s ott várt mindenestől a magyar klasszikus irodalom. Balassi, Mikes Kelemen, Eötvös József, Arany János… Ezt a kincsestárat én darabonként hazakölcsönöztem. Bicskéig a vonatút háromnegyed óráig tartott, eközben végigtanulmányoztam a magyar klasszikusokat. A nagy kortársakhoz először az 1943-as könyvnapon jutottam. Az Athéneum sátránál megkérdeztem, van-e József Attila-kötet. Az eladó elküldött a Kossuth Lajos utcába, az egyetemi könyvesbolthoz, a lelkemre kötvén, hogy keressek meg ott egy Birkás Endre nevű urat. Igen, ő az, a nagy novellista, testre is hatalmas ember, amikor bemondtam a nevét, a pincéből kitoronylott egy óriás, mint cet a vízből, hatalmas keze, gigászi szemöldje tiszteletet parancsoló és jóságos. Tőle kaptam életem első József Attila-kötetét és Babits Mihály összegző, világirodalmi tanulmányát.
– Mikortól vált a verselgető kamaszból költő?
– Volt egy sublót a nagyszobánkban, azt tizenhat-tizenhét éves koromig teleírtam versekkel. Elkövettem egy óriási szamárságot: ezt a paksamétát egyszer kivittem a kertbe, és elégettem. Most, hetvenöt éves fejjel nem arra lennék kíváncsi, hogy ki hatott rám. Én sokakkal ellentétben bevallom, hogy mindenki hatott rám, akitől valaha is olvastam bármit. Ha valaki azt mondja, hogy a költészet nem másoktól átörökölt hatások összege, az hazudik. Ebben az elhamvasztott halmazban, emlékszem, voltak Tóth Árpád-, Baudelaire-, Rilke-, Illyés-hatású versek. Arról viszont fogalmam nincs, volt-e egyetlen sor is benne, ami arra utal, hogy milyen lesz később Juhász Ferenc költészete. Azokból a halálra ítélt versekből talán ki lehetne következtetni, melyik volt az a pillanat, amikor az írogató kamaszban megmozdult valami. Az ember persze megtermékenyül a tudattól, a léttől, a tapasztalattól, a naivságtól, de hogy ez a sok hatás mikor érik érik magzattá, s mikor születik valami más, valami új minőség, az majdnem megfoghatatlan. Ma már tudom, hogy a korábbi versek dacára az igazi robbanás a Tékozló ország volt, amit 1954-ben írtam. Látja, ott függ a dolgozószobám falán Csernus Tibor képe, amely azon a napon ábrázol engem, amelynek délelőttjén megírtam a Tékozló országot, utána lesétáltam Csernusékhoz a Ménesi útra, és Tibor megfestett. Akkor kezdődött szerintem az, amit úgy hívhatnék: költővé válás.
– Mit gondol Magyarország jelenéről, jövőjéről?
– Nem vagyok megelégedett, mivel iszonyatos zűrzavar van, de nem akarok politizálni. Az embernek makacsul hinnie kell abban, hogy ez, ami most van, egyszer csak megváltozik. Hiszek abban, hogy ha nem is egy úton járva, de egy célja lesz mindenkinek. Kívánom, hogy a hazám legyen végre művelődni vágyó, élhető, lakható, tisztességes ország, okos emberek gyülekezete.
origo.hu
Kiderült, hogyan történt a kettős tehervonat-baleset Komáromnál
