Erdély annyi mindent túlélt már: tatárjárást, török barátságot, muszka inváziót. Most túlélte Frei Tamást is. Azt a kivételes képességű médiaszemélyiséget, aki azzal büszkélkedhet, hogy a legizgalmasabb témákból a legtöbb pénz ráfordításával a legügyefogyottabb riportot képes kihozni. És akinek tényszeretetével sikerült Magyarország első számú Patyomkin-újságírójává felküzdenie magát. De ezzel az emberrel hétfőn megmagyarázhatatlan, már-már ijesztő dolog történt. Frei Tamás ugyanis műsora kellős közepén egyszerűen leradírozódott a televízió képernyőjéről. S vele a sok harsány, hatásvadász show-elem, a csüggesztő párbeszédek, az ostoba kérdések; eltűnt az önmagát esetlenül túlhangsúlyozó, gazdagságával gyermetegen hencegő riporter, aki a legextrémebb helyzetekben is képes örök civilnek megmaradni – mint Vanek úr a menetszázadban.
Frei Tamás helyett megjelent egy ismeretlen figura, s olyan riportfilmet készített Erdélyről, amelyet az első perctől az utolsóig leesett állal néztünk végig. Arról a vidékről, „ahol a magyarok többsége sosem járt, mégis mindenkinek van véleménye róla (…), mert ma sokan úgy vitatkoznak Trianonról”, hogy fogalmuk sincs a körülményekről; Erdélyről, amelyről a magyarországi „politika ijedten hallgat”. Ez a külsőleg Freire megtévesztően hasonlító férfi bátran félrerúgott mindenféle transzilván klisét: nem siránkozott, alig beszélt román elnyomatásról és kultúravesztésről, pusztán szikáran közölte a fogyatkozás és pusztulás statisztikáit. Új nézőpontot választott, a szegény és gazdag Erdély közötti súlyosbodó feszültséget vázolta föl, bemutatva azokat, akik gyökeret főznek ebédre, hogy éhen ne haljanak, meg az utcakölyköket, akik kínjukban nyalogatják a felnőttek ételszagú kezét, s a túloldalon az RMDSZ-es politikusi elit legpénzéhesebb képviselőit, akik gyanús körülmények között jutottak elképesztő vagyonukhoz.
Frei jó, mert alig kérdez, mert legyűri egóját, és nem igazán enged teret máskor elmaradhatatlan bugyuta mondatainak, s leggyakoribb elemző kérdése, a „Tényleeeg?” is csak alig százszor hangzik el. Frei szikrázóan kemény, mert megtalálja azokat a riportalanyokat, mint Böjthe Csaba dévai ferences szerzetest, árvaházak megépítőjét, a Versailles-ból hazaköltöző, anyanyelvét felnőtt fejjel újratanuló székely Kálnoky Tibor grófot vagy a vérbeli self-made mant, a csíki Kurkó Jánost, ő autószerelőből lett Románia egyik leggazdagabb embere; akik végső elkeseredésükben vagy lázadó kedvükben kimondják, amit korántsem szokás kimondani. Böjthe álmélkodva említi, hogy a magyarok többsége elfelejtette Erdélyt, mint például egy Medgyessy nevű miniszterelnök is, akinek édesapját a Déva melletti Körösbánya ma már omladozó templomában keresztelték meg, s bár a miniszterelnök úr, amennyire ő tudja, nem szűkölködik, mégsem képes 100 vagy 1000 dollárt küldeni annak a hat megmaradt magyar vénasszonynak, akik esetleg gyermekkorukban együtt játszottak édesapjával.
Drámai, kitűnően filmezett riportot készített Frei és stábja. Valóban elmélyült, átfogó, alapos munkát, több hét ráfordításával, ami nem gyakori a mai bulvárdömpingben. A határon túli világgal máskülönben mit sem foglalkozó embereket is odaszögezte a képernyőhöz. Mert olyan mű ez, amely arcunkba vágja azt, amiről szeretnénk inkább tudomást sem venni: a legtöbb magyar, a leghazafiasabbak közül is sokan, már ügyet sem vetnek Erdélyre. A „határon túl” szlogenné változott. „Egy hónap múlva Frei Tamás tükröt tart elénk”, hogyan látják a külföldiek Magyarországot – mondja a következő riportfilm beharangozója. Alig várjuk.
(Frei Dosszié. TV2, március 8., 20.50)
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
