Juhász Zsoltra nem lehet nem odafigyelni. Ritkán, megfontoltan lép színpadra koreográfiáival, nem tartozik a kényszeres premierhalmozók közé; de ha önálló előadást készít, a tánc megszállottainak luxus kihagyni azt. A Szegedről indult néptáncos szólista ma már a folklórgyökerű kortárs mozgásművészet egyik legelszántabb kísérletezője. Körültekintéssel és filozófiai igényességgel megalkotott, a népi tánchagyományt és mitológiát szálaira bontó, majd újraszövő egyfelvonásosai messze meghaladják az átlagos színpadi néptánckultúra kereteit. Ha Juhász Zsoltból több lenne, akik lankadatlanul járják Nyugat-Európa és a Távol-Kelet színházait, legalább olyan messzire vinnék táncművészetünk hírét, mint egy jó csűrdöngölő a békeidőkből. Ha nem messzebbre.
De Juhász Zsoltból pillanatnyilag egy van csupán, aki szerényen, csöndben távol tartja magát a trendi nyomulástól. Péntek este két újabb kísérletét mutatta be a Nemzeti Táncszínház deszkáin. József Attila Derengő rózsa és Ady Endre A muszáj-Herkules című versére készített kortárs koreográfiái a lehető legközhelyesebb témáról, a nőiségről és a férfiasságról beszélnek – korántsem középszerű nyelvezettel. Ám az első kevésbé sikerült: a Derengő meglepően átgondolatlan, csetlő-botló, olykor egyhangúvá váló nősténydrámája, bár törekedett rá, nem hozta azt a tömör, csiszolt, jelképérzékeny mozgásvilágot, amelyet megcsodálhattunk korábban A tizedik vőlegényben vagy A csűrben. Juhász a „tápláló ősanya típusát” szerette volna megfogalmazni, az anya és lányai viszonyában megmutatkozó nőmítoszt; ehelyett kidolgozatlan gesztushálót, lötyögő belső logikát kaptunk, a színpadon sokszor csak tébláboló, a csonka szimbólumokban el-elbotló szereplőkkel.
Hat érzéki, áttetsző ingbe-pendelybe bújtatott táncosnő, hat karcsú nimfa és démon örvénylik szakadatlanul az Anyát játszó Maros Anna körül. Juhász Zsolt táncosai nem hétköznapi kartáncosok, hanem vérbeli mozgásművészek: megannyi karakter, bölcs és finom humorú, asszociatív testtudat – csak nem kaptak lehetőséget a koreográfustól arra a robbanásra, amely mindvégig a színpadi szituációban, a mítoszban és leginkább a vádlijukban ott feszült. E robbanás csak a második darabban történt meg. A muszáj-Herkulesben is voltak lanyhulások, volt túlhajtott monotónia; de ez az Ady-hommage és minden vergődők emlékműve nagyszerű öniróniával és drámaisággal mutatta meg a férfilét stációit.
Csábítás és elcsábítás, mondén századelő, viadal nőkért, bambán kapirgáló kakasok-tyúkok életük szemétdombján, fekvőtámaszozó ifjonc, öreg, ravasz, takarékos bika a háttérben: Juhász felvonultatta és mély értelművé tette a férfiasság kliséit. És mintha Mucsi Jánosra öntötték volna az idősödő világfi szerepét: ahogy a vendéglői asztalnál meghúzódva küzd a cérnametélttel, ahogy kisujja rándításával, elegánsan és minden hájjal megkenten elhappolja az ifjú akaratember, Ignéczi Gergő elől a nőt. Ha csak megmozdul, vagy meg se rezzen, abban benne van minden, ami adys és muszáj-herkuleses. Izomszagú és éteri, fájdalmasan és szánalmasan férfias, ficsúrság és örök nyughatatlanság ambivalenciája teszi feszessé és provokatívvá a művet. És (mindkét egyfelvonásosnál) a kitűnő színpadkép, Túri Erzsébet munkája, valamint Kiss Ferenc, Szokolay Balázs, Korom Attila és Küttel Dávid élő muzsikája, amely szuggesztívan keveri a népzenét a barokkal és a kortárs elemekkel. Mondom, Juhász Zsoltot és társulatát szemmel kell tartani. Nem tudhatjuk…
(Derengő, Muszáj-Herkules. BM Duna Művészegyüttes. Nemzeti Táncszínház, március 12.)
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
