Zajzene-hangszínvarázs

Tényleg elért minket az Európai Unió: úgy látszik, Monet után a nagy show-műsorok is eljutnak Budapestre. Itt a Stomp társulata, amely már régi jó ismerősnek számít Amerikában és az öreg kontinens nyugati felén. Nálunk most járnak először, érthető is a tolongás az új szenzáció előtt, több mint tizennégyezer jegy talált gazdára, s így is sok ezren maradtak belépő nélkül. 2005 májusában ezért újra jön a Stomp, s ismét rekordot dönthetünk: már hétfőn vehetünk jegyet a több mint egy év múlva esedékes előadásra.
Na persze egy pillanatig se gondoljuk, hogy a Stomp már az igazi uniós tagság jegyében lép fel. Amíg a híres zajcsapat bécsi előadásán ősszel mosolygó, udvarias jegyszedők fogadtak, nálunk a kongresszusi központban mogorva és kellemetlenkedő biztonságiak motoztak, lökdöstek, letegeztek, s ha úgy ítélték meg, hogy a többször kipakoltatott táska tartalma veszélyes, megfogták és erőszakkal kiráncigálták az embert az értékmegőrzőbe – nesze neked, magyar művészetpártolás! Habár már két hónap sincs a csatlakozásig, az osztrák szervező a jelek szerint még mindig a Balkánon keres minket.
A kellemetlenségek után hoszszas késéssel végül azért elkezdődött a show, feledtetve a bejutás megaláztatásait. A zajkultúrával, a ritmus világával a Stomp mindenkit letaglóz, olyan energikus és kreatív. Még a leglehetetlenebb eszközökből is dallamokat nyernek, mint például a vécépumpából és a kiszuperált olajoshordóból. A díszlet és az eszközök mindennapiak, ócska, kidobott használati tárgyak, a lyukas fazéktól a bádogkukán át a rozsdás közlekedési tábláig, egy a közös bennük: képesek ütőhangszerré válni a Stomp kezében. Időnként nehéz is elhinni, hogy nem valódi hangszerek szólnak, annyira változatos és élvezhető a hangszínvarázs. A szereplők lényegében a külváros figurái, a limlomok tetején szórakozó banda jellemző karakterekkel, néha sablonos, de azért tréfás jelenetekkel. A mozgás, a tánc is rendkívül virtuóz, kissé darabos ugyan, időnként pedig az afroamerikai rappelők mozdulatait idézi, de itt ez a szándék, szeméttelephez nem illik az úrias, kecses balett. Alapjában véve nagyon is élvezhető a show, jól felépített, ötletes, változatos, tele meglepő fordulatokkal, sosem várja meg, amíg megunnánk. Mindössze a ritmus kezd egyhangúvá válni a vége felé, csaknem kétórán keresztül ugyanis nem túl felemelő a páros „ti-ti-tá” képlet variálgatása.
(Stomp, Budapest Kongresszusi Központ, március 3.)