A fájdalomherceg

-IRODALOM-

Benedek István intapusztai munkaterápiás telepét idézi meg az író-elmegyógyász népszerű rendhagyó regénye, az Aranyketrec. A professzor által 1952-ben létrehozott, majd öt eredményes esztendő után felülről, erőszakosan megszüntetett intézet talán legizgalmasabb lakója volt a „fájdalomherceg”, a gyógyíthatatlan skizofréniával küszködő, zseniális, önálló életre képtelen, tisztaságmániás költő, Karinthy Gábor. Saját betegségének természetét is vérfagyasztó éleslátással volt képes figyelni, rohamait ördöggörcsnek nevezte. Úgy érezte hogy hatalmába keríti a sátán. Benedek professzor intapusztai betegparadicsomának értelmetlen fölszámolása után, 1974. november 13-án bekövetkezett haláláig befogadta, odaadón ápolta Karinthy Frigyes idősebb fiát.
Az 1914-ben született nagy reményű költő egészen fiatalon Benedek Istvánnal és Szendrő Józseffel közösen alapította a Hangszóró című folyóiratot. Bizarr hangú, kifinomult zeneiségű költeményeit a Nyugat és a Szép Szó közölte. Első, Devecseri Gáborral közös versgyűjteményük 1932-ben, az Étel és ital 1937-ben, a Bánat pedig egy évvel halála előtt, 1973-ban látott napvilágot, többek között mentora, barátja, orvosa, Benedek István fáradozásának köszönhetően.
A nemrégiben immár másodízben megjelent könyv, az Én, fájdalomherceg a költő összes fennmaradt költeményét tartalmazza Lator László bevezető esszéjével. A Bánat című kötetben megjelent önéletírás tanúbizonysága szerint Karinthy Gábor számos műve megsemmisült, valószínűleg az életről, a szerelemről, a bánatról tervezett szintézisregényének vázlatai is.
Karinthy Gábornak egy dologgal volt szerencséje életében, még- pedig Istentől megáldott költői, műfordítói tehetségével. A vékonyka kötet lenyűgöző költeményeket tartalmaz, híven példázva Pilinszky János szavait egy 1967-es interjúból: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.” Annak idején Benedek István is megérezte, Lator László is leírta, bármily kegyetlenül hangzik, Karinthy Gábornál a kivételes talentum egyik erőközpontja nem más, mint maga a betegség, amely ugyanakkor a hétköznapi élet száműzöttjévé tette. Édesapjának nagy kortársaira, Kosztolányira, Tóth Árpádra emlékeztető cizellált formakultuszának egyensúlyra törekvő elemeit szinte belülről robbantja szét a leküzdhetetlen szorongásélmény. Artisztikus, impresszionisztikus képekkel kezdődő költeményei váratlanul torkollnak lidérces látomásokba. A ritmus aranymetszéses összhangja és a zaklatott víziók diszharmóniája együtt teremt egészen egyedi hatású költészetet. A természet tavaszi rügybontását is viharosan háborgó képekben tömöríti: „ezt mondom a gaz leveleknek: / „Tavaszodik már! Itt hiába / zörögtök, irígyen recsegtek.” Lázban égő angyalok, óriássá nemesülő törpék, futballozó, ellenszenvesnek látott kamaszok képei együtt fejezik ki a kitaszított ember életvágyát és életidegenségét, amely kiváltképpen fölismerésélményt vált ki egy beteg világban. Vágyát az elmúlás esztétikuma iránt híven tükrözi az Őzikék című versének befejezése „őzikék lépdelnek ott hallgatag… / míg ábrándos szívükből ifjú álom / lobogó dala zúg… S a táj, a kék, / éppen tűnődik a halálon…
A fájdalomherceg éles és tiszta képekben szembesült a halállal is, amelytől valószínűleg jóval kevésbé félt, mint az őt körülvevő kor démonaitól és az élettől.
(Karinthy Gábor: Én, fájdalomherceg. Ulpius-ház, Budapest, 156 oldal, 1780 Ft.)