Az elveszett NOHAB

T A N T Á R G Y A K

n Muray Gábor
Mozdony. Félrehajtani a nádat, úgy kémlelni a füstöt. Kémlelni a füstöt, hallani a mozdony dalát. A mozdony dalát hallva szaladni a nádasból a töltésre, hasalni a köveken, hasalni s várni a csodaszép szörnyet, hogy egy pillanatra felemésszen a robaj, belezengjen minden, igen; bevallom, gyerekkoromban vadásztam az M61-es mozdonyokra. Megigéztek, leigáztak. Gyenesdiáson nyaraltunk, koszos volt a rövidgatyánk, és nem érdekelt minket a strand. Csak a nádas rejtelme, a mocsári teknősök, siklók, békák, szúnyogok és vadkacsák titokkertje izgatott fel, amikor felfedeztük az óriási nádas közepén haladó vasúti töltést. És ott megláttuk egészen közelről őt, a mozdonyok királyát, a NOHAB-ot, az óriást.
Felnőttünk, szétszéledtünk. Elteltek azok a nyarak is. Elveszett a nyaraló, lerövidültek a nyarak, összementek a nádasok, elvesztek a titokkertek. A felnőttek világában nincsenek titkok, teknősök, siklók. A felnőttek világa szomorú, sivár, örömtelen világ, ahol nem lapulnak többé vízi szörnyek a stégek alatt, s nem hatalmasak a mozdonyok.
Most felnőttséta a Városligetben. Esőillat, bimbózó tavasz, áprilisi éjszaka. És a közlekedési múzeumnál felzubognak az emlékek, szétfolyik a keserédes nosztalgia: az épület sarkán egy NOHAB díszeleg. A Tapolca névre keresztelt M61 004-et állította ki itt a MÁV, miután a mozdony Badacsonylábdihegyen kisiklott egy viharban a sínre dőlt szálfák miatt. Nézem a legyilkolt mozdonyt, egészen ártalmatlan, és általa emlékszem miatta a nyarakra. Emlékszem, amikor a gyenesdiási kilátóban, a Balaton tükrére simított matracon, a keszthelyi mólón, a badacsonyi szőlősorokban a gyorsító mozdony hangja hallatszottt. A NOHAB-ok motordala hozzánőtt a Balatonhoz. Nemcsak a gyermekévek, a NOHAB-ok is elvesztek.
Tapolcán néhányan sírtak is. Az 1963–64-ben Svédországból, a Nydqvist & Holm AB-tól vásárolt sorozat eleinte a MÁV kirakatmozdonya volt. Rondábbnál rondább évtizedek jöttek-mentek, de az M61-esek elnyűhetetlenek voltak. Beleszerettek a mozdonyvezetők és a szerelőcsarnokok olajos vitézei. Ki tudja, miért, végül száműzték a formás, hatalmas, de kedves mozdonyokat a sínekről. Az utolsó időben már csak Budapest és Tapolca között jártak, talán mert a Balatonnak, a vén tónak szüksége volt a morgásukra és a kürtszavukra.
A NOHAB-GM Alapítványnak hála, a kultúrtörténet őrzi az emléküket: az utolsó nyarat még szomorúan végigdolgozták; szüretkor is sokáig fel-felhangzott a mozdonyok dala. 2000. december 22-én reggel indult a négy, Tapolcán maradt M61-es Budapest felé. – Lehet, hogy elvitték a gépeinket, de azt a húsz évet, amit a gépek adtak, soha nem tudják elrabolni – legyintett halkan egy tapolcai mozdonyvezető, s nem gondolta, hogy sóhaja híressé válik a vasútbarátok körében.