A Grass-regényből kigurított sorok

Tegnapi számunkban jelent meg írásunk arról, hogy Günter Grass A bádogdob című regénye az idén tavasszal úgy jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában, hogy kimaradt belőle húsz sor. A cikk írója, Szántó Éva kifogásolja, hogy Szíjgyártó László fordításából éppen a Danzigot megszálló szovjet hadsereg katonáinak ténykedését ábrázoló jelenet hiányzik, annak dacára, hogy az író inkább ironikus, mint vadul elítélő hangnemben idézi meg a zabrált órákat békésen szortírozgató ruszki bakák alakját.

Hernádi Gyula írót azért kerestük meg, mert ő a cenzúra működési mechanizmusának igencsak kárvallottja volt. A Kiáltás és kiáltás című regénye húsz esztendeig pihent asztalfiókban a pártállami könyvkiadás óvatossági reflexei – netán a működő cenzúra – miatt. Hogy volt mindez a hatvanas–hetvenes években?
– Még talán jobb lett volna, ha mint Lengyelországban, működött volna hivatalosan is a cenzorátus intézménye. Ugyanis ha a cenzor ott annak idején bármit is átengedett, azaz ráütötte az engedélyeztetést jóváhagyó pecsétet, már nem volt apelláta, más már nem bírálhatta felül a döntését. Így maradt benne például Andrzej Wajda Hamu és gyémánt című filmjében a zárójelenet, amely azt sugallja, hogy az orosz megszállással elkezdődő új világban az igazi értékek szemétre kerülnek. Nálunk a cenzor több lépcsőben is működött. Már a mű keletkezése közben is ott ült az író vagy a műfordító agyában. Ha az ember legyőzte saját cenzúráját, a kiadókhoz leadott kéziratoknak volt két lektora. Amit ők átengedtek, átolvasta a főszerkesztő, nemegyszer az igazgató is. Kardos Györgyöt, a Magvető Kiadó igazgatóját ismerve, ő naprakészen ismerte kiadójának problémáit, átolvasott minden kényes kéziratot. Nos, ha egy kéziratot jóváhagyott a kiadó vezetője, a könyv még egy rostán, az úgynevezett Kiadói Főigazgatóságon is fennakadhatott.
– Tehát úgy gondolja, hogy 1973-ban is ez a folyamat működhetett?
– Csak a saját példámból kiindulva következtetek. Én 1960-ban beadtam a Szépirodalmi Könyvkiadóba Az ég bútorai című regényemet, amely arról szólt, hogy egy vágóhídi kishivatalnok beleszeret egy munkatársnőjébe. Az érzelem kölcsönös, de a nő borzasztóan fél, mert a szeretője ávós tiszt. A férfi megnyugtatja, hogy nincs a világon olyan hatalom, amely ennyire keményen beleavatkozhatna az emberek magánéletébe. Ez a kéziratom a lektorokon keresztül jutott el a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója, Illés Endre kezébe, aki feljelentett a Belügyminisztériumban. Hosszú ideig zaklattak, s jó pár évig nem jelenhetett meg könyvem. Végül a regényt Kardos György személyesen olvasta el 1980-ban, s megjelenhetett 1981-ben, Kiáltás és kiáltás címmel, az enyhülés kezdetén, a nyitás nyitányának évadján.
– Ezek szerint nem valószínű, hogy Kardos György hagyatta ki a könyvből az inkriminált húsz sort?
– No, azért várjunk! Günter Grass regénye 1973-ban jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában, Szíjgyártó László fordításában. Magam is olvastam magyarul is, németül is, és igen nagyra tartom ezt a könyvet, de nekem sem tűnt fel a hiányzó húsz sor. Az a kérdés, már a fordító vette-e észre, hogy itt valami „bibis” dolog szerepel az oroszokkal kapcsolatban, vagy az idegen nyelvi szerkesztőség lektora, netán a főszerkesztője vagy Kardos György igazgató. Azt gondolom, hogy akárki szúrta is ki e kényes mondatokat, ismerve a Magvető belső viszonyait, a végső döntés bizonyára Kardos György nevéhez fűződött. Bizony, a félelem akkor igen csak keményen működött nála, a nagy hatalmú igazgatónál is. Az oroszokkal akkor még nem lehetett tréfálni! Ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Jóval később, a hatvanas évek közepén kiemeltem a fiókba rekkentett regényből hét novellává kikerekített részletet. Többek között egy gulágon játszódó történetet, amely az 1963-as amnesztia után is csak úgy jelenhetett meg, hogy a helyszínt át kellett tenni Algírba, a címe is úgy hangzott: Algíri etika.
– Hogyan értékeli azt, hogy az inkriminált húsz sor kimaradt a regény 1990 után megjelent kiadásaiból is? Osztovits Levente, az Európa Könyvkiadó igazgatója szerint nem is gondoltak arra, hogy a könyvet annak idején a Magvetőben valaki megcsonkította.
– Én úgy gondolom, hogy az, ami a regénnyel 1973-ban történt a Magvető Kiadóban, minősíthetetlen disznóság, de a kort minősíti. Osztovits Leventének igaza van. Osztom a tegnapelőtti cikket író hölgy felháborodását, de a címzett nem lehet az Európa Könyvkiadó. Érthető, hogy az ember nem emlékezhet egy nyolcszáz oldalas könyv minden sorára. A cikk írója előtt így le a kalappal, szerintem Nobel-díjat érdemelne emlékezés kategóriában.

---

---