Kígyó a játszótéren

Tóth Erzsébet viszonylag ritkán szólal meg, mégis a magyar líra meghatározó, saját nemzedékén belül is egyik legjelentősebb költőjének számít. Az 1951-ben született lírikus az Egy végtelen vers közepe (1979) és a Gyertyaszentelő (1982) című köteteiben a háttérbe szorítottságot is vállalva mondott nemet az államszocializmus nemzet- és egyéniségellenes diktatúrájára. Az arcod mögött május, az Ismeretlen könnyű szívvel, a Lisszaboni járat című könyvek kulcskérdései: mit jelent magyarnak lenni itt és most, az ezredfordulón.

Könyvheti kötetének címe Rossz környék. A könyv a Kortárs kiadó gondozásában látott napvilágot. A figyelmes olvasó úgy véli: kevesebb nemzeti sorskérdéssel vívódó művet tartalmaz, viszont sokkal többet megtudunk belőle a költő életéről és az őt Szaturnusz-gyűrűként övező hétköznapi tárgyakról is.
– Ahogy az ember egyre komolyodik, jobban tud magára figyelni, és nem akar mindenáron nagyokat mondani. A kötet címadó versében valóban magamról és jelenlegi lakóhelyemről írok. Bár fölnevelő tájam a Nyírség volt, húsz éve élek Zuglóban, amit nagyon megszerettem, elmondhatom hát, hogy Pest XIV. kerülete jelenlegi kis hazámmá vált. A verscímbe emelt „rossz környék” egy kicsit több is és kevesebb is lakóhelyemnél. De határozottan jelzi a kettősséget, hogy az embernek éppen arra a világra van igazi kritikus rálátása, amely visszavonhatatlanul az övé lett. A vers arról szól, hogy sem a nagy, sem a kis haza tekintetében nincs választásunk. E tényt jó szívvel elfogadjuk, néha mégis berzenkedünk ellene.
– Mégis, az új versek, ha áttételesebben is, de rólunk, magyarokról, sorskérdéseinkről szólnak. Fordulatot jelez inkább az új kötet, vagy folyamatosságot?
– Megújulás-hűség, idegenkedés-szeretet. Eme látszólag ellentétes fogalmak kétarcú együttélésére plasztikus költői képet találtam egy cikk révén, amit mostanában olvastam a Zugló újságban. Azon a gyönyörű, otthonos kis játszótéren, amelyen naponta átmegyek, egy járókelő észrevett egy kígyót, éppen azon a fán, amit naponta megnéztem, néha meg is simogattam. Kiderült, hogy a hüllő egy ismert személy tulajdona, aki kígyókat és csúszómászókat tenyészt. A sokkoló élmény hatására született egy versem: elképzeltem, idillvágyón arra járok és egy kígyó néz engem mereven… Ha a magam és a hozzátartozóim életét írom meg, valamint az irántuk érzett féltést, s eközben a környezetünk lakhatóságáért és az életem minőségéért, létemért, létünkért aggódom, akkor nem szólok másról, mint a hazámról.
– Igaz lenne, hogy manapság nem olvasnának verset az emberek?
– Én már huszonöt éve rendszeresen jelen vagyok a verseimmel folyóiratokban, de az igazi versolvasóval még soha nem találkoztam. Az irodalmi lapokat, valljuk be, csak azok olvassák, akik írják. Annak idején az emberek még olvastak is – és nem csak tévét néztek –, Nagy Lászlót, Kormost, Pilinszkyt, Kányádit, Csoórit és másokat. Akik őket olvasták, talán olvasnak ma is; persze, most csak a költészetről beszélek, a próza könnyebben olvasható. Mondok egy furcsa dolgot. Amióta a Magyar Nemzet munkatársaként lehetőségem van arra, hogy tárcákat, kritikákat írjak, azóta sokan a cikkeim hatására jobban figyelnek a verseskönyveimre is. Ez szinte hihetetlen, de így van, ettől nem szabad elkeseredni, sőt. Én kifejezetten örülök annak, hogy egyik műfaj megtámogatja a másikat, s munkahelyemnek köszönhetően cikkeimmel a verseim számára is tudtam olvasót szerezni.