Komolyabb, mint Xena

M i n d e n z e n e

Az egész úgy kezdődött, hogy vége lett. Meghalt Hillel Slovak, és a Red Hot Chili Peppers nevű hézagpótló zenekar az azonnali klónozás mellett döntött, ami viszont szinte túl jól sikerült, ugyanis a közönség soraiból berántottak egy John Frusciante nevű kamaszt, aki aztán majdnem szintén, de lássuk sorjában. Szóval, a kiscsávó hirtelen híres lett, amit nehezen dolgozott felfelé, így aztán kis híján agyonszúrta magát a tűkkel, mígnem a helyi Csernus bevállaltatta vele a cuccost, és hősiesen kikecmergett. A nagyon kemény drogokról való leesésnek több válfaja ismeretes, úgymint önerő (ritka), valami surmó szekta (viszik a lóvét is), metadonkúra (rázós) vagy munkamániába történő átfordulás. Hősünkkel ez utóbbi történt, 1992 és ’98 között eltűnt a rock and rollból, némi szöszölés a társművészetekkel, oszt vissza a sűrűjébe, immáron tisztán, mint Izolda. JF (a K néma) ismét a RHCP teljes jogú tagja, és folyamatosan ontja a szólólemezeket (rehabilitációs célzattal történt ilyesmi a fentebb említett pauzában is), amelyek jól elkülöníthetők azoktól a projektektől, amikor a szerző jól felismerhetően ugyanazt nyomja, mint anyaegyesületében, készpénzszerzés céljából. Momentán a Shadow Collide With People című albumról lenne szó ejtve, amit tesztelésképpen a nyúli borút hősével, az ismert vombatszakértővel hallgattatok kényszerszerűen, aki nem az a fej, aki lefoglaltatta a jegyeket a By The Way turné összes állomására, viszont most összetett kezekkel könyörög egy illegális másolatért. Lelkesedése érthető, hiszen egy rendkívül laza, már-már vidám lemezt hallgatunk, amit azért rendesen széttörnek a sikolyos átvezetők, tehát egyszerre vagyunk szórakoztatva, elringatva és felkavarva, ami igen nagy szó ebben a globális tévelygésben. Miket mond a szerző a műről? Van benne hevesség, meg melegség, meg sok érzés és tényleg. Flea is basszusozik rajta az anyabandából, meg Omar is ott van a Mars Voltából. Le- és kitisztult zene ez, egy olyan ember produkciója, aki most már inkább villamosmérnök, mint lúzer.
Ezt a részt meg kezdjük egy szörnyű sztereotípiával, Anastacia szöszi, de úgy énekel, mint a Tina Turner, ezt aztán senki le nem mossa róla. Meg azt, hogy irgalmatlan nagy harcos, szeretetre és tiszteletre méltó főszereplő, komolyabb, mint Xena komplett jelmezben. Történt ugyanis, hogy tizenhárom éves korában diagnosztizálták nála a Crohn-kórt, megműtötték, sikerült. Ráadásul csodával határos módon megúszta az ilyenkor szokásos utórezgéseket. Aztán szép lett és világsztár, és úgy tűnt, minden rendben van. Ezek után jött tavaly év elején a mellrák; a rosszindulatú daganatot februárban eltávolították, az operáció ismét sikeres volt, és most már arra is van ereje, hogy részt vegyen a betegség elleni kampányban és a rehabilitációban. Azzal biztatja sorstársait, hogy nem érzi magát kevésbé nőiesnek a műtét után, egyébként meg minden érintett azonnal húzzon el mammográfiára. Mind a kettőben igaza van. Zenei pályafutása viszont töretlen. Kicsit későn indult be, már majdnem lecövekelt egy fodrászszalon recepcióján amikor elénekelt egy dalt az MTV-n, amitől többen leestek a székről. Aztán jöttek a lemezek többmilliós eladási statisztikával. Az új album szerényen az Anastacia címet kapta a keresztségben, Dave Stewart is belezavart egy kicsit, máris viszik, mint a cukrot csatlakozás után, és jó is. Úgy van vele az ember, mint Tóth Verával és Oláh Ibolyával; nem biztos, hogy ez a kedvenc műfaja, de ellenállhatatlan.
(John Frusciante: Shadow Collide With People, Warner Bros; Anastacia: Anastacia, Sony Music.)