Csárdás egyedül

Nem lehet könnyű néptáncos előadóművészként elfojtani magunkban a vérprofit. Rávenni testünket, olykor reszkető inakkal is, hogy a sok év alatt belegyúrt próbarutint, az olajozott, kifinomult, automatikus mozgástudást, a gesztusok takarékos lekerekítésének művészetét egyszerűen hántsa le magáról. És ez a test kivételesen legyen valaki. Valakié. Több mint puszta koreográfiai elem. Legyen testünknek polgári önérzete, pimasz individualitása. Ha kell, másokkal szemben is.
Keszeg fickó járja a szatmári verbunkot a színpadon, aprózó-rángó, már-már nőiesen piperézkedő mozdulatokkal; egy nagy bajszú szögletesen, nehézkes méltósággal bokázik, akár egy vásári marionettbábu, a másik tarkóját tapogatja tánc közben, mintha gallérjánál fogva szeretné egy ruhafogasra felakasztani magát. Majd ketten nótáznak egy padon ücsörögve, a pásztorzsoltárt éneklik: egyikük görnyedten kuporog, másikuk pillanatonként talpra ugrik, és félrebicsaklott fejjel, széles legyintéssel fenyegeti a csillagokat. Micsoda karakterek! Micsoda gesztusok! Szemünk láttára tűnnek el a Budapest Táncegyüttes művészei, hogy hajdan volt virtuóz szatmári parasztemberek bőrébe bújva megkíséreljék átadni mindazt, amit a Felső-Tisza-vidék tánckultúrájáról, népi gondolkodásmódjáról, paraszti eksztázisáról ma tudni lehet és tudni érdemes.
Akadémikus elszántság, „könyvtárazó” aprólékosság van abban, ahogy Zsuráfszki Zoltán rendező-koreográfus felépíti Élő Martin-archívum sorozatának előadásait. A közép-erdélyi Bonchida és Kalotaszeg után most a szatmári tájegység táncvilágát dolgozta fel Martin György nyomdokain tovább haladva, filmre gyűjtött táncosokból, táncokból válogatva ki a talán legszemléletesebbeket. Ezek teszik tapinthatóvá az egykori szatmári légkört, azt a világtól elzárt vidéket, amelyen „kevés a bicskás”, az emberek „könnyű felfogásúak”, és ahol a paraszti hagyománytudatnak köszönhetően az új stílusú táncrétegek jobbára beolvadtak a régiekbe, egyszersmind megtartva modernizálták azokat. Szatmárban – az Erdély és Magyarország közötti, szellemileg és rebellisekben is legtermékenyebb partiumi földön – dzsentri és paraszt, fagyban is ég alatt háló szilajpásztor és pipaszárat szopogató bocskoros nemes, magyar és cigány soha nem távolodott el annyira egymástól, mint egyebütt – ez adta e tájegység kulturális pezsgését.
Zsuráfszki táncrégészetében van valami tudományos nehézkesség, szemléltető didaktikusság, ahogy egykor filmre vett jeleneteket, személyiségeket reprodukál a színpadon – ahogy régi felvételeket játszat el újra táncosaival. Ám ezek a táncosok stílusimitációikkal az adott parasztszemélyiségek legmélyére ásnak le: nagyszerű színészi játékuk igazolja, nem csupán az egyéni mozdulatokat, hanem a mögöttük rejlő alkotóelmét is megértették, megérezték. Testük nem a profi kartáncosé, hanem végre Valakié. Mégis, amíg a Bonchida háromszor és a Kalotaszeg című előadás úgy jó, ahogy van, a Szatmár képei olykor fáradtnak és kötelességtudónak tetszik, mintha a rendezőt gúzsba kötné saját koncepciója. Mintha Kalotaszeg, mondjuk, jóval közelebb állna szívéhez, mint Szatmár. Mintha ezen is túl kellene esni, mint egy kutatási részfeladaton. És ezek mellett sokszor a vezértáncos kiválasztása is anakronisztikusnak tűnik: a túlhangsúlyozott szólista mögött két-három fontosabb, meggyőzőbb, diszkréciójában is elemibb karaktert bújtat el tékozlón Zsuráfszki Zoltán.
Az archívumötlet mindenesetre kovásza lehet néptáncművészetünknek. Újra felkeltheti az érdeklődést a tánc eredete iránt. Hogy azt mindig bizonyos emberek táncolják. Érzelemgazdagon. Eltökélten, mintha mindig a legutolsót táncolnák. Büszkén és sajátos mozgáshóbortjaikkal átitatva. Paraszti darabosságukat mindig megszépítve. Ennek pátoszát mutatták meg a Budapest Táncegyüttes táncosai.
(Élő Martin-archívum: Szatmár. Rendező-koreográfus: Zsuráfszki Zoltán. Zenei szerkesztő: Árendás Péter. Nemzeti Táncszínház, június 2.)