Eljutni a keresésig

Jávorszky Béla műfordító 1940-ben született, a szakmában a névjegyét német fordításokkal tette le, elsősorban Heinrich Böll elbeszéléseinek magyarításával. A hatvanas években főként finn irodalommal, versekkel, prózával, rádiójátékokkal foglalkozott. A hetvenes évek végétől figyelmét a svéd irodalom felé fordította. Legújabb korszakának termékei az észt műfordítások. Írt két könyvet, az egyiket Észak-Európa kisebbségeiről, ez 1989-ben jelent meg, a másikat a Baltikumról, amely esszékből és személyes jegyzetekből áll össze. Eddigi jelentős életművében központi helyet foglal el korunk egyik legjelentősebb svéd katolikus írójának, Torgny Lindgren írásainak magyarra ültetése.

Hogyan találkozott Torgny Lindgren munkáival, s magával az íróval?
– A nyolcvanas-kilencvenes évek svéd irodalmában két név magaslik ki a mezőből. Az egyik Goran Tuströmé, tőle fordítottam először, a másik géniusz Torgny Lindgren, az ő igazi áttörését a címében biblikus Mint kígyó útja a kősziklán című kisregény jelentette, amelyben a modern és az olykor evangéliumian archaizáló irodalmi és köznyelv sajátos ötvözete teremtett bonyolult, modern szerkezetet. Lindgren műveinek különlegesen gazdag nyelvezetéről azt állítja: részben tájnyelv, részben konstruált nyelv, átmenetet képez az észak-svédországi tájszólás és az irodalmi nyelv között. „Ez egy olyan stílus, amit a nagyanyám beszélt volna a rendőrrel, ha megpróbált volna irodalmi nyelven társalogni” – jelentette ki. Engem először a westerbotteni novellák, a szülőföldjéről írt könyvek nyűgöztek le. Ismeretlen, Isten háta mögötti világot jelenítenek meg, mintha Tamási Áron világába térnénk vissza, Észak-Svédország már-már elképzelhetetlenül szegény területeire, amelyek a második világháború után sem éltek másképpen, mint például ma is az eldugott kis anyaországi vagy erdélyi magyar falvak. Lindgren gyerekkorában – 1938-ban született – nagy divat volt a mesélés és az adomázás, televízió nem volt, a rádió és a villany is ritkaságnak számított, így a szülők a gyerekeket is, egymást is végeláthatatlan történetekkel szórakoztatták. Ezek a valóságot, mendemondát vegyítő esti szórakozások termékeny televényt teremtettek Lindgren gazdag képzetvilágának kilombosodásához. Ám igazán naggyá az tesz egy alkotót, ha a maga sajátos világán belül eljut az alapkérdésekig, a születés, az élet, a halál szentháromságához. Ahhoz, hogy mi mindannyian keresünk valamit a világban.
– Mit keres hát Lindgren?
– Fontos motívum nála az Istenkeresés. Lindgren nemcsak hívő, de mélyen vallásos ember, s ami a protestáns Svédországban nem általános, egy kis római katolikus közösséghez tartozik. Keresi ő is, mint mindenki, az élet értelmét, ennek konkrét manifesztációja az, hogy mindannyian szeretnénk elérni valamit az életben. Lindgren könyvei ráadásul szinte mind arról is szólnak, hogy a finis közelébe érve még a legsikeresebb, legszebb életű emberben is fölmerül a kétely: lehet, hogy igazában nem is. Lindgren legfrissebb regénye, a 2002-ben befejezett, magyarul pedig már 2003-ban megjelent A tüdőkása című regénye döbbenetes közönségérdeklődést váltott ki a legutóbbi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Mezey Katalintól, a Széphalom Könyvműhely vezetőjétől tudjuk, hogy az L Magazin, a háziasszonyok képes lapjának legutóbbi havi felmérése szerint A tüdőkása másodikként végzett az irodalmi toplistán. A regény két fő vezérfonal nyomán halad. Az egyik a tüdőbaj, a másik pedig az értelemkeresés története.
– Mi a titka Lindgren egyedülálló regényírói technikájának?
– Lindgren fejben ír, nem készít vázlatokat, előmunkálatokat, később nagyon keveset javít. Megvárja, amíg megérik benne a könyv, összeáll a történet, s amikor úgy érzi, elkészült, leül az asztalhoz és kézzel veti papírra az egészet. Műveit ma is a felesége gépeli le, szerinte szépirodalmi műveket csak kézzel lehet megírni.