A mű új nézőpontból tárja elénk a nem mindennapi, a göllei gyermekkor, a debreceni, magyaróvári akadémiai évek, a bakócai és ajkai gazdászesztendők után kibontakozó életmű keletkezéstörténetét. Közelebb kerül az olvasókhoz a török végvári korszakban játszódó mű, A koppányi aga testamentuma, a Tanácsköztársaság démonian kegyetlen arcát minden korábbi műnél hitelesebben ábrázoló Zsellérek, a felejthetetlen állatnovellák és regények, a bagoly (Hú), a puli (Bogáncs), a vidra (Lutra), a gólya (Kele) történetét költői erővel és tudományos természetismerettel megjelenítő író. A könyvből leplezetlen őszinteséggel tárul elénk, hogyan egyengette és nem egyszer nehezítette idősebb Fekete István önmagában sem könnyű életét zsarnoki, menedzsertípusú, házastársi önzéssel, kisajátítón féltő aggódással szerető, ideggyönge felesége. Még izgalmasabb és nyomasztóbb az ötvenes évekbeli üldöztetés, a kényszerű hallgatás leírása, majd az 1955-ben kötött fura, felemás kompromisszum, amelynek eredményeként Fekete István ifjúsági, illetve szórakoztató regényírónak álcázva-skatulyázva válhatott a XX. század egyik legnépszerűbb, magas irodalmi értéket is képviselő írójává, aki állat- és természetregényeiben, de még a Tüskevár és a Téli berek című hallatlanul népszerű „vakációs regényeiben” is kemény ítéletet mondott az ország értékeit elprédáló szocializmusról és a környezetromboló, erdőirtó, kút- és forrásmérgező modern, ipari civilizációról is.
Miközben magas példányszámban elkelt műveivel mérhetetlen anyagi hasznot hozott a Művészeti Alap irodalmi szakosztályának, így az írótársadalom egészének is, s nem kevés erkölcsi sikert idegen nyelvre lefordított műveivel Magyarországnak, mind a hatalom, mind a naplójegyzetekben több ízben „janicsárnak” bélyegzett szakma 1970. június 23-án bekövetkezett haláláig az irodalom perifériájára szorította Fekete Istvánt. 1955-ig üldözte, utána agyonhallgatta. Mi több, a Kisfaludy Társaság egykori megbecsült tagjának 1945 utáni megbélyegzettségéből bőven jutott azoknak az írótársaknak, irodalmároknak is, akik megpróbálták fölhívni a figyelmet Fekete István életművének különleges értékeire. Egy „nagy tekintélyű” régi magyar irodalomtörténész-profeszszor, Tolnai Gábor, akit a rendszerváltozás első éveiben több ízben is a magas tudományos címek és a jelentéktelen életmű groteszk együttélésének példájaként emlegetett mind a konzervatív, mind a liberális sajtó, egyetemi katedráról jelentette ki a hatvanas években, hogy „Fekete István, az kérem nem író”. Ennek fényében különös, hogy a Népszabadság június 3-i számában megjelent Egy író kiterített élete című kritika írója, Rab László úgy mutatja be Fekete Istvánt, mint a szocialista korszak sikeres íróját, aki hatalmas honoráriumokat vett fel. Ezzel szemben Fekete Istvánnak az ÁVH-n a kora ötvenes években leverték az egyik veséjét.
A Zsellérek című regényremekének és az Öreg utakon című novelláskötetének közlését a hatvanas években letiltotta a fokozatosan (agya)lágyuló és szenilizálódó diktatúra.
(Ifj. Fekete István: Fekete István az Édesapám volt. Dokumentumregény, Móra Könyvkiadó, 2004, 382 old., 1890 Ft.)
újratemetés Göllén. P. Fekete István, az író Budapesten élő unokaöccse, a hagyaték gondozója lapunknak elmondta: az író Amerikában élő fiával és az unokákkal közösen tavaly úgy határoztak: Fekete István és felesége, Piller Edit és Bogáncs, a hűséges kutya a Farkasréti temetőben nyugvó földi maradványait exhumálják, és az író szülőfalujában, a számára legkedvesebb helyen, Göllén temetik újra. „Az engedély február 25-én érkezett meg a Nemzeti Kegyeleti Bizottság elnöke, Jókai Anna Kossuth-díjas író aláírásával, aki kedvesen, személyhez szólóan fejezte ki nagyrebecsülését nagybátyám, Fekete István író iránt” – mondta P. Fekete István. Az újratemetés augusztus 14-én lesz a göllei temetőben, ahol a templomban többek között Jókai Anna mond beszédet. A Farkasréti temetőben található sírkereszt síremlékké átalakulva a bejáratánál lévő emlékműkertben kap helyet.
