Önt a Népszabadság június 26-i, szombati számában megjelent cikk írója belekeverte a Zabó Gábor rendező Why című készülő filmje körüli állítólagos botrányokba. Mi az igazság?
– Zabó Gábort harmincöt évvel ezelőtt úgy ismertem meg, hogy szabályosan megszólított az utcán, s megkérdezte, elolvasnám elsőként Where – azaz Hol című, különös, kísérletező, kiváló avantgárd forgatókönyvét. Elolvastam, és nagyon tehetségesnek találtam. A film időközben elkészült, szerintem kiváló. Eltelt harminc-egynéhány év, Zabó a legújabb, a Why, azaz: Miért című forgatókönyvét is megmutatta nekem, ez is tetszett. Megkért, hogy segítsek. Elkezdtem híresztelni a szakmában, hogy Zabó tehetséges ember, érdemes vele foglakozni. Azután megkért, hogy lépjek be a Why című film alapítvány szakmai kuratóriumába. Beléptem, anélkül hogy bármi anyagi ellenszolgáltatást is várnék tőle ezért. Ezt a legnehezebb elhinni, de így van. Zabó esete híven példázza azt, amikor valaki a szakmán kívülről jött be a filmesek társaságába, s mindenki csákós verébnek tekinti. Megpróbálják hát agyonverni, denunciálni. Feljelentették, hogy megpróbálta manipulálni az ORTT-t, a rendőrség elkezdett nyomozni utána, s kiderült, hogy szó sincs korrumpálásról. Felmentették, de érvényesült a Kosztolányi-féle kabátlopás- szindróma. Ma is gyanakodva kerülgeti mindenki.
– Mi a véleménye a filmszakmáról itt és most?
– Látja, az öregkornak mégis vannak előnyei. Az 1963-as Oldás és kötés óta enyhén szólva jó pár filmem – elsősorban Jancsó Miklóssal közösen – megvalósult. Ma már kívülállóként állapíthatom meg: hosszú idő után elkészült a filmtörvény, mégis mindenki ugyanolyan elégedetlen, mint azelőtt. Olyan a magyar filmszakma, mint egy hatvanas évekbeli olasz filmvígjáték. Mindenki egyszerre kiabál, így senkinek nem érteni a szavát. Csak sejtjük, hogy a hangadók közül mindenki dicsekszik valamivel, azok is, akiknek nincs mivel. Legkevésbé a jelenlegi kulturális kormányzatnak, hiszen a választási ígéretei közül semmit nem valósított meg.
– Nem akarom védeni a jelenlegi kormányt, de amióta a világon vagyok, a kultúra válságáról beszélünk.
– Én sem találtam meg a bölcsek kövét, de úgy gondolom, ez a kormány az elődeinél is kevésbé érti meg, hogy a kultúra olyan beruházás, ami csupán hosszú távon térül meg. Ha viszont nem kockáztatunk érte, akkor az egész nemzet léte veszélybe kerül. Sőt, embervoltunk legfőbb záloga semmisülhet meg. E bölcsesség nélkül hiábavaló minden kerekasztal, a törvény is holt betű. A művészet, a tudomány, az oktatás az emberi agyakban térül meg, hatalmas, világokat megrendítő, megmentő energiákat indukál, ami kilendítheti a gazdaságot, a társadalmat is a holtpontról. Kultúra és művészet nélkül nem élet az élet.
– Akkor tehát végünk van?
– Szó sincs róla. Miközben például a filmszakmában folynak a harcok és a rivalizálások, a hangadók temetik a magyar filmet, sorra készülnek a fiatalok jobbnál jobb, szellemesebbnél szellemesebb munkái. Mészáros Péter Cannes-ból hozott nagydíjat, a kisfilmek kategóriájában Pálfi György, Fliegauf Benedek, Török Ferenc, Antal Nimród és mások is bizonyítják, hogy az igazi tehetség ötvenmilliós költségű filmből is kibontakozhat.
– Mi a helyzet az irodalommal?
– Az irodalomban szinte szó szerint ugyanez a színjáték folyik. Megalakult az írói kerekasztal, az lett volna a feladata, hogy gyógyírt keressünk az írótársadalom közös gondjaira, ehelyett egymás torkának ugrottunk. A klikkek háborúja odáig fajult, hogy a Szépírók Társasága és a József Attila Kör kitalálta a Gyurkovics Tibor vezette Magyar Írók Egyesületéről és a Független Magyar Írók Szövetségéről, hogy fiktív, nem elég reprezentatív szervezetek, így nincs helyük a minisztériummal tárgyaló írói kerekasztalnál. Amikor bebizonyítottuk feketén fehéren, hogy az általuk összeállított kérdőív kritériumainak mindkét szervezet sokkal inkább megfelel, mint ők (magyarul: mind a Magyar Írók Egyesületében, mind a Független Magyar Írók Szövetségében külön-külön is több József Attila- és Kossuth-díjas alkotó van, mint az övékében együttvéve, s csak a függetleneknek több mint ötven rendezvénye volt tavaly az ország különböző részeiben), hirtelen kiléptek, s felrobbantották a kerekasztalt is. Kinek használtak? Legkevésbé az írótársadalomnak…
– A fiatalok már esti mesének gondolják, hogy volt egyszer egy irodalom, ami eltartotta a művelőit…
–Még mielőtt elkezdenénk újrafényezni a hatvanas évek iránti hamis nosztalgiákat, emlékezzünk: az a bizonyos struktúra, ami lehetővé tette, hogy a művészetek, a tudományok, a közoktatás művelői jobbára meg tudtak élni, a két világháború között alakult ki, s olyannyira életképesen ágyazódott be a társadalom mélyszerkezetébe, hogy a Kádár-korszaknak csak a nyolcvanas évek végére sikerült szétvernie. Klebelsberg Kunó sikeres minisztersége nem csak afféle hamis legenda, okos törvényeket hozott a magyar irodalom, a magyar művészetek, a magyar kultúra, a magyar közoktatás védelmében. Az általa létrehozott tanyasi, falusi iskolákban vált olvasóvá a magyar nép többsége is. Úgy gondolom, hogy itt és most a magyar kultuszminiszternek, de az oktatási miniszternek sem az lenne a feladata, hogy bürokratikus előírásokat teljesítsen s a piac törvényeire hivatkozzon, hanem hogy a magyar kultúra és a magyar közoktatás érdekeit képviselje. Rossz példa arra hivatkozni, hogy a cannes-i nagydíjas dokumentumfilm, Moore Fahrenheit 9/11-e – amely igen kemény kritikával leplezi le a Bush-kormányzat gazdasági háttérérdekeltségeit az iraki háború kirobbantása kapcsán – bezzeg három nap alatt nyolcvanmillió dollárt fialt, hiszen az Egyesült Államokban háromszázmillió ember él. Ha valamikor mégis újjáalakulna a kerekasztal, s megszületne valamiféle törvényi szabályozás, létfontosságú lenne, hogy egy szakmától, politikától független szakbizottság kiajánlaná külföldre a könyveinket, s a fordításukra forrást biztosítana. Ez már Európában mindenütt így van, még a közvetlen szomszédainknál is. Ám az irodalomról is ugyanaz a sokak által ókonzervatívnak gondolt véleményem van, mint amire már utaltam a filmeknél is. Sírunk, panaszkodunk, de érzésem szerint ugyanannyi jelentős opus készül ma is, mint tíz, húsz, ötven, hatvan évvel ezelőtt. A művészet nem úgynevezett művészeti életből, nem vitákból és törvényekből, hanem művekből van.
– Az viszont tagadhatatlan, hogy a digitalizáció korában nem kifejezetten az irodalomnak áll a zászló.
– Jó néhány közönségsikert is kivívott mű birtokában én félve kimondhatom: ha nem is illendő lebecsülni, még kevésbé szabad túlértékelni a szakmai vagy a közönségsikert. A múlt század egyik legnagyobb prózaírója, Krúdy Gyula viszonylag sikeres, gigászi nagyságrendű költője, József Attila tragikus haláláig, valljuk be, sikertelen volt. Sajnos a igazság többnyire az, a kivételek is a szabályt erősítik: minél jobb és maradandóbb a mű, annál hosszabb idő kell ahhoz, hogy megemésszék a befogadók.
origo.hu
Magyar Péter pártjának képviselői is aláírták a háborúpárti paktumot
