Hová tűnt a magyar filmgyártás jó híre?

André Szőts magyar származású filmproducer, író 1956-ban emigrált Magyarországról. Számos világhírű, kultikussá vált nagyszabású európai történelmi mítoszfilm, többek között a Cyrano de Bergerac és a Napóleon producereként szerzett tekintélyt Magyarországnak is. A rendszerváltozás után itthon is létrehozta az André Szőts Productions (ASP) iroda budapesti kirendeltségét. A lapunk május 25-i számában megjelent interjúban határozott véleményt nyilvánított a magyar filmgyártás mai állapotáról. Ennek hatásáról is kérdeztük.

Ön a múltkori beszélgetésünkben azt a gyanút fogalmazta meg, hogy úgy tűnik, mintha a kormány nem akarná betartani a saját maga által szentesített filmtörvényt.
– Fogalmazzunk pontosan. Európa nagy országaiban is azon múlik a filmtörvény sikere, vagy sikertelensége, hogy az állami adminisztráció ritmusa képes-e ráhangolódni a privát szféra ritmusára Ha a törvényt a filmkészítés ügye iránt barátian elkötelezett állami adminisztráció alkalmazza, amely rugalmas automatizmusokká egyszerűsíti a bürokratikus folyamatokat, akkor a törvény működőképes. Itt az alkalom, hogy a magyar kormány eloszlassa azt gyanút, amely szerint képtelen saját törvényének rugalmas alkalmazására. Elkészült egy komplett filmtervem, amely édestestvére korábbi munkáimnak, a Cyrano de Bergeracnak és a Napóleonnak. A mű francia–német–angol koprodukcióban készülne, és a korábbiakhoz hasonlóan komoly hasznot és tekintélyt szerezhet a magyar filmiparnak. Világhírű rendező, világhírű színészek, tízhetes forgatás. Először a magyar minisztériummal kell megvitatnunk a témát és a részleteket. Hétfőn lesz az első nagy értekezletünk, a konkrét téma jó ideig nem lesz publikus. A hazai bürokratikus nehézségek és a pályázati rendszerek abszolút szubjektivitásának ismeretében úgy készülök a filmem minisztériumi előtárgyalásaira, mintha Napóleonhoz hasonlóan csatába indulnék. Pedig például a Napóleonnal is meglehetősen nagy összeget tudtam mobilizálni egy érdekes könyvelési konstrukcióval, amelynek segítségével az állam 500 millió forintot keresett, miközben 380 millióval támogatta a tervet. Ha nem sikerül zöldágra vergődnünk, akkor ezt elsőként önök, újságírók fogják megtudni. Ha viszont megnyerem a csatát, annak győztese Magyarország lesz, hiszen sorban tudom hozni a filmeket az országnak.
– Sokan kétségbe vonják a magyar film hatvanas-hetvenes évekbeli aranykorának létezését is. Ám azt senki nem kérdőjelezi meg, hogy a Mafilm Nemzetközi Produkciós Filmosztálya, a magyar film ipari szférái a nyolcvanas évek végéig világszínvonalon működtek. Ön szerint mi a helyzet most?
– Tizenöt évvel ezelőtt e tekintetben elsők voltunk Kelet- és Közép-Európában, mára Prága, Bukarest, Vilnius és Szófia is lekörözte Budapestet. E negatív trend megfordításának eszköze lehet többek között az infrastruktúra fejlesztése, új stúdiók létrehozása, a régiek korszerűsítése, a stábok létszámának újrafeltöltése. Pozitív tendenciára utal az etyeki stúdió terve, amely mögé Demján Sándor és Andrew Vajna is felsorakozott. Nagy baj az is, hogy elszálltak a hazai árak. Ehhez képest groteszk, hogy a szakembereink igen csak elkényelmesedtek, mondhatni, három ember munkáját heten végzik el. Egy adott ország filmhelyzetéről nagyon sokat elárul az is, ha az ember ebédidőben ellátogat a produkciók kantinjába. Franciaországban egy átlagos forgatási napon a konyha negyvennyolc emberre főz, Magyarországon ez a szám hetvenötre rúg. A film, azt gyanítom, az élet kis tükre, ami mikrokozmoszként modellezi az ország gondjait. A magyar film reformja a rendszerváltozás után nem vette tudomásul, hogy történelmünk és hagyományaink kincsesbányaként működhetnének egy valódi értékekre fogékony filmes számára. S mintha éppen most felednénk, hogy a magyar film a két világháború között azért tudott felvirágozni, mert a külföldiekkel folytatott zseniális cserejátékot. 1968-ban a Mafilm Nemzetközi csereosztálya újraszülte ezt a tendenciát. A mai magyar filmszakma csak befelé képes nézni. Hangadó filmrendezőink fényévnyire állnak a realitásoktól, évtizedeken át folytattak terméketlen vitákat, ahelyett, hogy azon tanakodnának, hogyan kellene kinyitni az ablakokat és az ajtókat, hogy jöjjön be végre friss levegő. A helyzet aligha változhat, amíg ugyanazok próbálják a rendszert megjavítani, akik annak idején elrontották.
– A gondok egyik fő forrása az, hogy a szakma maga akar saját kizárólagos mércéje lenni. Pedig nincs igazságtalanabb elosztási rendszer a lobbik belső kontraszelekciójánál.
– A jelenlegi filmtörvényben is szerepel egy filmiroda terve, amely immár a megvalósulás stádiumában van. Ám, amint ténylegesen is létrejön, a túlbürokratizált, túlkomplikált és szubjektív Magyar Mozgókép Közalapítvány feleslegessé válik. Tökéletes, hibátlan rendszerek nem léteznek, de akár tetszik a mai magyar filmrendezőknek, akár nem, előbb-utóbb bele kell nyugodniuk, hogy a létező legjobb megoldás az Európa-szerte elfogadott francia Centre National du Cinéma, a Filmközpont, amelyet mind a politikától, mind a szakma belső érdekviszonyaitól független, megbízható hivatalnokok működtetnek, világos, követhető, átlátható alapszabályok szerint. Kulcsprobléma még az eurokompatibilis médiatörvény, amelynek elfogadásához kétharmados parlamenti többség szükségeltetne, ez most elég reménytelennek tűnik. A médiatörvénynek garantálnia kellene az állami televíziók megélhetését és a televíziós csatornáknál egy kvótaszisztémát is, ami meghatározná a magyar és az európai produkciók arányát. Egy működőképes médiatörvény lehetővé tenné a különböző intézmények közötti pénzügyi kapcsolatot is. Így végre készülhetnének filmek, tévéjátékok, amelyekben együttműködne például a filmgyár, a televízió és a rádió.
– Kevésbé köztudomású, hogy ön tanít is Magyarországon.
– Az ELTE-n 90 növendéknek tartottam egy szemeszternyi előadássorozatot. Ősztől felkértek a folytatásra, ez is jó alkalom volt arra, hogy elgondolkozzam a producer szerepéről a virtuális világban. És arról is, hogy mi a virtuális világ szerepe a mi életünkben. Az egyetemen is elmondtam például, mi hibádzik szerintem a jelenlegi magyar kultusztárca filozófiájánál. A működőképes újkori kulturális minisztériumok egyik lehetséges modelljét Franciaországban De Gaulle és Malraux teremtette meg. A kultusztárca szerintük nem más, mint az adott állam leghívebb önkifejezési módja. Nem véletlen, hogy Franciaországban a kultuszminisztérium aktívan részt vesz az országot érintő építkezésekben. A kulturális minisztérium saját szakfeladatainak ellátásán túl is mindent megtesz azért, hogy saját kormányzati ciklusán túl markánsan jellegzetessé tegye a kulturális életet.

---

---