Más esték, más ruráliák

I R O D A L O M

A falusi, a mezei, rurális idill mögött rejtező elemi szorongás és rémület lírája, amely csak azért is keresi a végső értelmet adó harmónia esélyeit. Így összegezhetnénk Kalász Márton Más esték, más ruráliák című, mintegy harmincöt költeményt magában foglaló új kötetének gondolatiságát. A könyv válogatás a szeptember 8-án hetvenedik születésnapját ünneplő költő 1992–1993-ig ívelő, életbölcselet-összegző verseiből, amelyek szinkronban láttatják hétköznapi létünk mai démonjait az archaikus ősképzetekkel. A két címadó költemény (Rurália, Más esték, más ruráliák) híven példázza, hogyan teremt a világalkotó képzelet a mai látszólag idilli tájból időtlen látomást. Ha modellezzük, hogyan cikázik utánozhatatlan bravúrral az alkotó a kép közvetlen és közvetett jelentéstartományai között, tetten érhetjük Kalász Márton senkiére sem hasonlító költészetének egyik titkát. A Ruráliában a költő mai természeti idillképek fonákját fölvillantva tárja elénk az özönvíz, a világpusztulás lehetőségeit hordozó hétköznapi zivatar képeit, majd a természet vihar utáni csöndjét. Békés, falusias udvarház, egy citromlepke szárnyát szájában tartó kandúrmacska, a pokoli erejű esőzést követő nyugalom ősbékéje. Ám elég csupán nézőpontot változtatni, azonosulni egy emberhez mérten kicsinyke élőlény látószögével, már egy újabb, újra és újra lejátszódó bibliai özönvízláncolat rémképe támad föl számunkra. Csakhogy ebben az újkori, újra és újra ismétlődő világfölfordulásban sem Noé bárkáját, sem a távoli reményeket ébresztő, életmentő Ararát csúcsait nem találjuk sehol. A bibliai tradíció földjéről a költő visszavisz bennünket a mai, köznapi világba, ahol az ember, a huszadik századi civilizáció, a technokrácia eszközeivel még ezt a látszatnyugalmat is tönkrevágja: „a szomszéd az özönvíz után irritáló gépekkel újra fölsanyargat udvaráról a pászmákba.”
A Más esték, más ruráliák című költeményt Kalász nem véletlenül ajánlja a „nem budapesti magyar nyelv poétája”, Csanádi Imre emlékének. Kalász Márton milliónyi finom nyelvi nüánszot villant föl, játszadozva a szavak elsődleges és mögöttes jelentésével, amikor megidézi egy hegyi borozgatás, merengés önmagán messze túlmutató, időtlenítő emlékét. A vers hatására föltámad az olvasóban is a világegyetemmel azonosuló alkonyati révület állapota, amikor az ember egy pillanatra megérzi a megérthetetlent, azonosul a kimondhatatlannal, megsejti az isteni teremtés harmóniát és diszharmóniát magába olvasztó rendjét. Kalász Márton számos versében idézi meg, üzeneteik leglényegét sajátosan eredeti, csak reá jellemző képi és gondolati rendszerben sűrítve József Attila, Weöres Sándor, Kálnoky László és mások alakját is. A Mozart karácsonya című versben, a Chopin-féle Lengyel elégiát megidéző költeményben a szó művészetének eszközeit alkalmazva, a zene-világirodalom jeleseinek hangnemében is képes hitelesen megszólalni. A Kulka János karmester emlékének ajánlott Más esték, más rurália című könyvet a maga egészében a szóval komponált zeneműként is felfoghatjuk. Ennek tökéletes fináléja a művészet végső titkait firtató A költészet című vers, amelyet Kalász Márton bravúrosan hangol az ószövetségi Énekek éneke hangnemére.
(Kalász Márton: Más esték, más rurália. Orpheusz Kiadó, 2004, 58 old., 1200 Ft.)