Művek szövegmiskárolás után

A történetről, amelyet Móra Ferenc dédunokája, Vészits Andrea írt le nekünk a Hannibál feltámasztása című regény tízrendbeli meghamisításáról, okkal-joggal jutnak eszünkbe a Günter Grass A bádogdob című regényéből kigurított sorok (Magyar Nemzet, 2004. május 4.) vagy Fekete István Zsellérek című regényének, a Ballagó idő című novelláskötetének pártállami letiltása (Magyar Nemzet, 2004. június 23.). A Kádár-korszak cenzúrája ahhoz képest, hogy hivatalosan nem létezett (kiadói lektornak, szerkesztőnek, kiadói főigazgatónak, illetve dramaturgiai tanácsnak, sanzonbizottságnak stb. hívták), eredményesen hamisította meg a magyar és a világirodalom számos alkotását. Ennek hatását mindmáig nem tudjuk kiheverni. A baljós kor szelleme újra és újra kísért. Grass regénye az idén is úgy jelent meg, hogy kimaradtak belőle az orosz katonák danzigi zabrálásai, de már kiadás alatt áll a hiánytalan variáció. Fekete István Zsellérek című regényének rendszerváltozás utáni első kiadásából gondos kezek még kigyomlálták azt a jelenetet, amikor a Tanácsköztársaság idején egyetlen mondatért kivégeznek egy ártatlan parasztembert Szamuely pribékjei, a szegedi Lazi Kiadó korrigálta a hibát. Vészits Andreát ma is négy mértékadónak mondott kiadó utasította el a Hannibál feltámasztása című könyv eredeti kéziratával, amelyben világosan szerepel Móra Ferenc valódi véleménye a Tanácsköztársaságról, a kommunista ideológiáról, a Szovjetunióról.
Komoly szövegmiskárolást folytattak a pártállami években abban a kiadóban is, amely a Hannibál feltámasztása című regény írójának nevét viseli. Jómagam 1983–1989-ig dolgoztam a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónak alárendelt, elvileg önálló Gyermek- és Ifjúsági Könyvszolgálaton, amely a Brezsnyev halála után kibontakozó peresztrojka és glásznoszty forgatókönyvének megfelelően többek között akkor már azoknak az íróknak a menedéke volt, akik még mindig nem voltak eléggé megbízhatók a könyvszerkesztői munkához. Feladataim közé tartozott, hogy elolvassam a Móra korábban és frissen kiadott köteteit, s öt-tíz soros ismertetéseket gyártsak róluk. Az eredeti német változat két világháború közötti kiadásának ismeretében komoly hiányérzetem támadt Karl May Winnetou, valamint Az Ezüst-tó kincse című világhírű kalandregényeinek magyar fordításával szembesülvén. Mindkét könyv újrafordítója „az ifjúság számára átdolgozott” variációt faragott apáink kedvenc ifjúkori olvasmányaiból. Ez magyarul főként annyit jelentett, hogy eltűntek a regényekből a pietista vallásbölcseleti elmélkedések, amelyek nyilván megzavarták volna az ateista világnézetre kárhoztatott magyar ifjúság lelki békéjét. May Károly valóban bőbeszédű, laza szerkezetű munkái a csonkítástól nem váltak semmivel sem feszesebbé, de eltűnt belőlük a mélyen vallásos író köteteinek utánozhatatlan hangulata. Hasonló érdekességeket tapasztaltam, amikor az egykori olasz sikerírónak, Edmondo de Amicisnak (1846–1906) A szív című, 1886-ban írt, nagy hatású, érzelmes, vallásos ifjúsági naplóregényének új kiadását (Móra Kiadó, 1987) összevetettem Zigány Árpád két világháború között megjelent eredeti fordításának szövegével. A regény az új, már jócskán peresztrojka korabeli hazai variánsa igencsak megrövidült, s a marxista világnézet szempontjából tökéletesen szalonképessé vált. A szerkesztői-fordítói húzások enyhén szólva nem tették Amicis kedvesen szentimentális naplóregényét sem magas irodalmi alkotássá, a hamvát, az igazi jellegzetésségeit viszont tökéletesen eltüntették. Ezekről a se íze, se bűze változatokról okkal-joggal kérdezhette a magyar ifjúság: ugyan mit ettek rajtuk az őseink?
Visszatérve a nehéz súlyú irodalomhoz, sorolhatnánk Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, József Attila életművének önkényes karcsúsítását, például a Trianon-sirató költeményeik eltüntetését a pártállami kritikai kiadásokból, a gyűjteményes kötetekből. Vagy azt a gyalázatos és barbár mészárosmunkát, amelyet Nagy Péter akadémikus hajtott végre Szabó Dezső kiváló életrajzi regényén (Életeim, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1965). Szörényi László irodalomtörténész-professzor évtizedeken át kutatta és kutatja ma is azokat a szégyellni való hamisításokat, amelyeket a Kádár-korszak könyvkiadása ma is mértékadónak gondolt irodalmárok aktív részvételével hajtott végre a magyar és a világirodalom gyöngyszemein. Joggal gyaníthatjuk, hogy Szörényi László munkája korántsem ért véget. Talán még ő is csak a jéghegy csúcsát látja.