Mire a közönség a meglepetésből felocsúdott, már el is tűntek az „oda nem illő” szereplők a színről, s szembesülhettünk Karnyóné valóságával. A lepedők mögül előtűnő színen az élemedett özvegy boltosnő szemrevaló cselédjének, Borisnak ugyancsak szemrevaló lábai voltak láthatók, amint félreérthetetlen pózban az eget ostromolják. Rövidesen előtűnt közülük az élet hímnemű valósága is, Lázár szolga hátsójának „képében”. Mindez persze csak felvezetés a költő által csak szatirikusra, Vidnyánszky Attila rendező által viszont abszurdra vett Karnyóné-figura színrehozatalának. Szűcs Nelly Karnyóné Lipptopp helybéli szépfiú és Lipittlotty importált gavallér utáni epekedését egyszerre teszi hitelessé és irreálissá, elképesztően emberivé és undorítóan lealacsonyítóvá. A Borist alakító Varga Melinda szemérmetlen, ám mégis természetes magakelletésére csattanós ellenpontként jelenik meg figurája, a kitűnő színészi játékot ragyogóan húzza alá a Balla Ildikó által megkomponált, mesterségesen felnagyított hájakat és kebleket kivillantó jelmez. Karnyóné komikuma jelleméből adódik elsősorban, így helyénvaló az akció és dikció összhangja: percig sem rejti véka alá, hogy pénzért szívesen vesz szerelmet. A helyzetkomikumot Eperjes Károly Lipittlotty figurája hozza be a színre: az ő szerelmetes szavai ugyanis ellentmondásban vannak a termetes asszonyság iránti, minden mozdulatával kimutatott undorával.
A parádés játékot – az abszurd teljesen helyén való bevonásával – a Trill Zsolt által megformált Samu, Karnyóné ütődötten eszes fia teszi teljessé. A zseniális fiatal színész hátborzongató hitelességgel alakítja a dörzsölt bolondot, aki csak akkor bolond, amikor ebből haszna származik. Az ő csalása az egyetlen, amit senki nem vesz észre – talán csak Boris a darab legvégén, amikor kiderül, hogy ez a férfinem egyetlen általa elutasított példánya furmánnyal mégiscsak az ágyába lopódzott.
A fő szál időnkénti szüneteiben a szexussal keveredő haszonlesésnek egy másik remek példája is a színpadra lép, megismerhetjük a szolgálólány és az udvarlók viszonyát, amiből – hogy is lehetne másképpen – a gazdasszonya ellen fondorkodó Boris kerül ki vesztesen. Bár a szín a nyári színházak sajátosságaiból adódóan végig szinte alig változik, a darabot rendező Vidnyászkyra jellemző ötletességgel szerzünk tudomást az idő múlásáról. Végig megmarad a szín kocsmaudvar jellege, a jobb oldalon végig ott ül a darabba bele-beleszőtt zenekar, aminek muzsikusai egészen elképesztő hangulatba ringatják – máskor zavarják – a közönséget. A befejezés ízlés szerint tragikusnak vagy komikusnak ítélhető – Karnyó feltámad és visszatér –, furcsa epilógus következik: a bolond Samu drámai erővel próbál röpülésre bírni egy, a darabban többször hangsúlyosan fölbukkanó döglött madarat. Ezután jön a finálé, ami a vándorszínészek örökös kérdésébe torkollik: lesz-e fedél, lesz-e kenyér, hogy tovább is játszhassanak Ukrajna szélén, a Kárpátok alatt.
Hát ennyi, és bár a kérdés kérdés marad, a válasz sem vitatható: a Vidnyánszky-féle társulat magasan a hazai színjátszás átlaga fölött varázsolta el a közönséget. Már megint.
origo.hu
Két tehervonat szakított szét egy átjáróban elakadó autót Komáromnál
