Ifj. Fekete István elmondta, hogy a sokak által vitatott könyvben megpróbált teljes képet adni a családjáról, s megmutatni idősebb Fekete István és Piller Edit házasságának fényeit és árnyait részben idősebb Fekete István eddig kiadatlan naplója, részben a saját emlékiratai alapján. Nagyon sokan nekiugrottak, mondván: nincs joga közreadni az apja naplóját és kiteregetni saját legbensőbb emlékeit. Szerinte viszont egy írónak, egy színésznek, egy politikusnak nincs védett magánélete. A könyv közérdekű. Erkölcsi szempontból felemelő tanulsága, hogy szülei jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. Apja holtáig hűségés maradt mániás depresszióban szenvedő, csodálatosan szép és jólelkű feleségéhez. Beteg anyja is szerette, bálványozta az olykor üldözött, ávósok által félholtra vert, máskor sikeres írót, akit az 1945 utáni hivatalos irodalomtörténet ma is megpróbál a perifériára szorítani. Édesanyjának emberi nagyságát bizonyítja, hogy amikor megtalálták a naplót, teljes mértékben gyermekeire bízta a döntés jogát: semmisítsék-e meg az apa végakaratának megfelelően, vagy jelentessék meg. Ifjabb Fekete István két évig vajúdott, végül Sánta Gábor szegedi irodalomtörténész, Fekete István kutató és az ajkai Fekete István Társaság elnöke, Gáspár János rábeszélésének hatására is úgy döntött, hogy a naplóval és a saját kommentárjaival tartozik a magyar irodalomtörténetnek. Már elkészült a folytatás is, három hónap múlva jelenik meg.
Az újratemetés gondolata először édesanyjában fogant meg, nem sokkal halála előtt megírta Bodó Imrének, a dombóvári Fekete István Kulturális Egyesület elnökének, hogy sajnálja, amiért 1970-ben a Farkasréti temető mellett döntöttek, hiszen Fekete István e földön egyedül Göllén érezte jól magát. A döntést motiválta, hogy ifjabb Fekete István négy éve Göllén járt, és látta, hogy a temetőben a száz évvel ezelőtt meghalt két Fekete testvér sírját példás rendben tartja a falu. Úgy érezte, ez a hely méltó arra, hogy apjának e világi végső otthona legyen. Elképzelésével nővére, Fekete Edit és P. Fekete István, a hagyaték gondnoka is egyetértett. Ismerve édesapja szerénységét és humorérzékét, elképzelhetőnek tartja, hogy ha túl sokan lesznek a holnapi temetésen, leszól neki Isten országából: Kisfiam, semmit nem változtál! Minek ez a nagy felhajtás? S ez nem csak álszerénység. Édesapja harmincéves írói múlttal is azt íratta a névjegyére: Fekete István okleveles gazda. Ezt azzal indokolta, hogy az írói tehetség az Úristen adománya, nincs miért büszkének lennie rá. A mezőgazdász-diplomáért nyolc évig izzadt, azt az Úristen segítségével, de a saját erejéből szerezte.
Ifj. Fekete István 1932. február 28-án született Ajkán. Mind az agrár-, mind a közgazdasági egyetemről, mind a Színművészeti Főiskoláról eltanácsolják mint klerikális író fiát és osztályidegent. 1956-ban a Széna téri szabadságharcosok parancsnoka, Szabó János mellett a páncéltörőegység irányítójaként harcolt, november 4-e után emigrált. Kanadában hat évig volt favágó, pincér, masszőr. 1963-ban Chicagóba költözött, ott él ma is feleségével és két felnőtt gyermekével. Miközben a Chicago Tribune című lap közírója, majd 1975-től kezdve a Chicago és Környéke, a tekintélyes magyar hetilap társtulajdonosa és főszerkesztője lett, elvégezte az egyetemet. Regényei: Ítéletidő (1976), Hajótörött nemzedék – Korrajz 1945–1956 (1984), Zászlóalj a Don-kanyarban (1999), Vuk és a Simabőrűek (2000–2001), Keresztutak (2001), Fekete István az édesapám volt (2004).
