Új Ionesco-kötet grafikákkal

Deák László költő, az Orfeusz Kiadója rendezte sajtó alá A fekete és a fehér címmel Juhász Katalin fordításában és a fordító kisesszéjével Eugéne Ionesco kötetét, amely először 1981-ben jelent meg Svájcban, kétszáz számozott példányban.
Martin Esslin, a huszadik századi abszurd dráma első számú teoretikusa Samuel Beckett mellett Ionescót tartja a műfaj ha nem is legnagyobb, de mindenképpen a legjellegzetesebb képviselőjének. A romániai születésű francia író A kopasz énekesnő című drámájában hatásosan mutatta fel a nyelv elszegényedésén túl azt a kiürülést is, amelynek végeredményeként a szavak és a mondatok nem csupán elvesztik a jelentésüket, hanem bármit is jelenthetnek, egymással felcserélhetővé válnak. Elég annyit megemlítenünk, hogy a drámában egyetlen szó, egyetlen utalás nem történik semmiféle kopasz énekesnőre. Az orrszarvú című Ionesco-novellát és annak drámavariációját annak idején a nemzeti- és a nemzetközi szocializmus személyiségtorzító hisztériájának metaforájaként olvasták – ma már az emberiség erkölcsi értékrendjének és szépérzékének eltorzulása jut eszünkbe a történetről, amelyben előbb-utóbb minden ember átalakul orrszarvúvá. Undorodni kezd a jóságtól és a szépségtől, s tudatosan dicsőíteni kezdi a rútságot, az otrombaságot, a gonoszságot. Mai olvasatunkban sokkal inkább a „valóságsók”, mint a barna vagy a vörös diktatúra világát modellezi Ionesco drámája.
A könyvben Ionesco először arról beszél a tőle megszokott „szériőz” humorral, miért nem lett belőle grafikus vagy festőművész. Komoly szerepet játszott a műfaj hűtlen elhagyásában egy alkotóként kontár – pedagógusnak tapintatlanul durva –, dogmatikusan figuratív festőművész és rajztanár. A kötetbeli tizenöt fekete-fehér, érzékeny, finom vonalú litográfia viszont megmutatja: Ionesco mégiscsak képzőművésszé vált.
A könyv végén Ionesco írói énje szellemesen megmagyarázza grafikus énjének termékeit; néha találóan, máskor szándékosan elterelve a néző-olvasót a litográfia üzenetétől. Ez utóbbit nem csupán polgárpukkasztásból, sőt nem is elsősorban intellektuális bohóckodásból teszi. Le akarja szoktatni legalább a befogadókat az irodalmi művek és a képzőművészeti alkotások túlmagyarázásától, túlideologizálásától. „Olvasataikkal a rendezők mindent megváltoztatnak, sokszor elferdítik az író valódi szándékát” – írja ezt a nyolcvanas évek posztmodern korszakában az ötvenes-hatvanas évek neoavantgárd irodalmának prominense. Kísértetiesen hasonlít ez arra, amikor a legújabb kori, agyonajnározott posztmodernizmus irodalomellenességére a hatvanas, illetve kora hetvenes évek neoavantgárdként elmarasztalt írói, költői, Hernádi Gyula, Kárpáti Kamil, Marsall László hívják fel a figyelmet.
Ionesco kötetének vezérfonala az, hogy a fekete és a fehér színek legkülönbözőbb árnyalatai olykor színesebb és sokrétűbb univerzumot képesek teremteni, mint az avatatlan ecsettel megfestett színes ábrák.