Doktrinérek ellensége

Rovatunkban a napokban jelent meg kritika a Zárt, bizalmas, számozott II. – Irodalom-, sajtó- és tájékoztatáspolitika, 1962–1979 című kötetről. E könyv dokumentumainak, jelentéseinek egyik gyakori szereplője Juhász Ferenc költő, a magyar irodalom egyik újkori szintézisteremtője. A jeles alkotó, aki 1963-tól az Új Írás című folyóirat munkatársa, 1974-től a lap 1991-es megszűnéséig főszerkesztője volt, a kiadói főigazgatóság, a lektornak álcázott cenzorok és hivatalból feljelentgetők, dogmatikus és értékérzékeny kritikusok figyelmének kereszttüzében állt. A Kiadói Főigazgatóság egyik 1961 és 1965 közötti korszakról szóló feljegyzésében – ha bevallottan erőszakolt értelmezésben is –, de a teilhardizmus hatását emlegetik Juhász lírája kapcsán. Amikor szembesítettük a költőt e passzussal, először enyhén szólva meglepődött. – Sok mindent mondtak már rólam, de azt nem tudtam, hogy a teilhardizmus is a bűnlajstromomon szerepelt, de ha mélyebben utánagondolunk, nem egészen jogtalan a „vád”. – Elmondta továbbá, hogy Teilhard de Chardint valóban nagyra becsüli, sőt szereti. Teológus, lelkész volta minden további nélkül összefért a természettudományos gondolkodással. Az újszövetségi megváltás krisztusi gondolatának őszinte hitét nem zavarták meg azok a zseniális sejtések, gondolatok, amelyekben feltételezte a többféle univerzum létezését. Juhász egyik époszában Giordano Bruno szellemidézésének ürügyén elmélkedik arról, hogy ha létezik több világegyetem, elvben létezhet több emberiség is. S ha ez így igaz, a megváltás kegyelme reájuk is érvényes. A Kádár-korszakban Teilhard de Chardin önmagában is enyhén szólva idealistának számított. Juhász Ferenc felfogása, amely magától értetődő tényként beszél az üdvtörténetről és Jézus Krisztus életútjáról, egyenesen vörös posztó lehetett a vezérideológusok szemében.
Az köztudomású, hogy a nagyhatalmú ideológus-kritikus, Hajdu Ráfis Juhász–Nagy László-féle zavaros nyelvújításnak nevezte a két költő öntörvényű versbeszédét. A kötetben egy 1970-es politikai bizottság számára készített feljegyzés (valójában jelentés) felidézi a népi-nemzeti ellenzéki Kiss Ferenc egyik dolgozatát. A jeles irodalomtörténész Faragó Vilmosnak azt a sajátos kritikai módszerét elemzi, amelyben a Juhász–Nagy féle költői vonal iránti ellenérzéseit egy Ágh Istvánról szóló kritikában éli ki. Ez azért is érdekes, mert Faragó ma már zseniálisnak tartja Juhász Ferencet. A költő már megszokta, hogy az 1954-es Tékozló ország című éposz megjelenése óta műveit egyesek zseniálisnak, mások zavarosnak vélik. Szerinte az a fontos, hogy mindenki úgy énekeljen, ahogyan legjobban tud. Az viszont bizonyosnak látszik: csak úgy érdemes alkotni, ahogyan legbelülről fakad az emberből. Az őszinte, tiszta szó előbb-utóbb ellenbeszél a dogmáknak, s attól a pillanattól kezdve a doktrinérek ellenségnek tekintik. „Velem is ez történt eddigi életemben.”