Ön azt szokta mondani szobrairól, hogy egyszerre jellemzi őket a derű és a nem derű. Kifejtené ezt bővebben?
– Nézzen körül a való világban, vagy akár a virtuális világban. Az utcákon, a televízióban, a rádióban mindenünnen az agresszivitás borzalma folyik. Nem hiszem, hogy az életünk csak erről szólna. Az embernek legalább annyi joga van az örömhöz, a harmóniához, mint a körötte tapasztalt tragédiákhoz és a nagyfokú rendetlenséghez. Ha a művészeti alkotások nagy részét megnézzük, trendeket, divatokat látunk. És szomorúságot, az eróziót, diszharmóniát. Én viszont inkább a derűre szavazok.
– Teszi mindezt úgy, hogy azért az élet árnyoldalai is jelen vannak műveiben. Legömbölyített szoboralakjai először fölkavarnak, hogy aztán elvezessenek a harmóniához.
– Minden szimbólum akkor érvényes és hiteles, ha benne van az ellentéte is. E szobrok helyi kövekből készülnek. Nem gránitokból és drága márványokból, hanem pilisi andezitekből és andezit-tufából. Magam keresem meg őket, építkezések során, séta közben a patak partján, a patak medrében. Együtt élnek az itt élő emberekkel, számos esetben középkori, ezeréves, vagy annál is régibb hasító-véső nyomokat találok rajtuk. Szobrászkövekként nem használja őket rajtam kívül senki. Szobraim formája a legtöbb esetben legömbölyített. Semmiféle szöglet, él, szúró tüske nincs rajtuk.
– Miért fontos ez ennyire?
– Mert ami gömbölyű, az megnyugtató. Kiváltképpen a japánok szeretik azokat a különös keveréklényeket, félig madarakat, félig embereket, amiket kivések, és nem tudnak úgy elmenni mellettük, hogy meg ne simogassák őket. És ez így van jól. Ezeket a szobrokat meg kell fogni. A műalkotások régen, az Istennel társalgó aranykorban együtt éltek az emberrel. Az utcákon, tereken, tornácokon és házakban szobrok voltak. Boldogabb korok emberei azért voltak műalkotásokkal körülvéve, hogy érezzék azoknak kisugárzását, harmóniateremtő erejét.
– Ahogy Rilke írja az Archaikus Apolló-torzóban, az ön művei megszólítanak bennünket: változtasd meg élted…
– Nálam nagyon egyszerű egy műalkotás megközelítésének alapszempontja. Nevezetesen: mit veszek észre belőle először. Ha az anyagát veszem észre először, a műalkotás vesztett, mert háttérbe szorul a mondanivaló. Amit Rilke kapcsán észlelt munkáimnál, hogy megszólítják az arra járót, az a legfontosabb dolog a világon. Ha megszólítja önt, a műalkotás győzött. És győzött ön is. Ha a műveket az emberek megfogják, úgy érzem, győztek. Azt mondják: gyere ide, járj körül, ráncigálj meg. Soha egyetlen motívum nem kerül véletlenül a szoborra. Én azért nem vagyok hajlandó egyetlen trendhez sem tartozni, mert úgy gondolom, szobraim csak akkor érnek valamit, ha önmagamra emlékeztetnek.
– Ön ősi titkok nyomára bukkant, mint az igazi nagy tradicionalisták, Hamvastól Várkonyin át Guénonig és Evoláig, csakhogy eredeti, magyar módon.
– Nagyon fontos dolgot érint. Sokan meggyanúsítanak azzal, hogy indián meg hindu mítoszokból merítkezek. Ez abban az értelemben igaz, hogy a hinduk, az indiánok legjobbjai is a közös, Istentől kapott titkokból táplálkoznak. A jó műalkotás időtlen. Itt, a Pilisben ugyanazok a kövek állnak rendelkezésemre, amelyeket a háromezer évvel ezelőtt itt élő művészek használtak. E háromezer év során itt mindenféle nép és nemzetség megfordult. A Pilis, a Holdvilág-árok, mint tudjuk, a kozmikus értelemben vett világ közepe, szív-csakrája. Néha megkérdezem az emberektől, tudják-e, hogy a „pilis” szó mit jelent. Óh, hát persze, felelik. Kopaszságot, a papok leborotvált fejét. De azt kevesen tudják, hogy pilisnek nevezik a mézfejtőt is. Metaforikusan ez annyit jelent: a tudás megszerzésének a helye. Én nem teszek mást, mint felszínre hozom mindazt, ami e hely szelleméből fakad.
Ellopták a Dodola-szobrot. A szentendrei Daru piac ékessége volt Pistyur Imre Dodola-szobra. A dalmát hagyományban Dodola a termékenységért és a jó időért felelős jóindulatú lény, központi alakja a Dodola-járásnak nevezett szentendrei ünnepnek. A művész e szobrot a hagyományőrzés mellett az utolsó Dodola emlékének szánta, aki a közelmúltban elhunyt. Pistyur Imre nemcsak amiatt elkeseredett, mert valakik az éj leple alatt meglopták a várost, hanem mert ez a bűntett – a művész szerint – a kereskedelmi televíziók számára nem számít hírnek.
