Jól működik a kicsi művelődési ház

Nyíregyházán tizenkét művelődési ház található. Egy nagy és tizenegy kicsi. A nagy a Váci Mihály nevét viselő városi és megyei művelődési központ. A monumentális épület állaga már kívülről is kérdésesnek tűnik, feltehetően nem látott festéket a hetvenes évek közepe óta, amikor megépült. Bent, a kultúra helyi bazilikájában koszos, kopott, itt-ott már rongyolódó bútorok, az igazgatói iroda előtt, a folyosón mozognak a metlachilapok, néhány hiányzik is, ahogyan az a szakember is, aki hajlandó interjút adni a Magyar Nemzetnek.

Más a helyzet az Alvégesi Művelődési Házban. Tisztaság, virágok, rend. Jámbor István igazgató kedvesen fogad. Megmutatja az épületet, a most épülő, EU-szabványnak megfelelő konyhát, a ragyogóan tiszta termeket.
– Fejlesztünk, ahol csak tudunk, mert igény van rá, és amire van igény, azt ki kell elégíteni, mert abból lesz a bevétel.
– Miből képesek önök fejleszteni most, a megszorítások korában?
– Önerőből. A saját bevételekből. Ha a fenntartóra várnánk, akkor jól néznénk ki. Amit tőlük, azaz a várostól kapunk, az csak a béreket fedezi, igaz, néhány forint még marad a villanyszámlára is. Sajnos elbocsátás is történt a karcsúsítás nevében, de most már nincs miből fogyni. Hogy ne legyek igazságtalan: tavaly kaptunk egy státust négyórás takarítónői állásra. Kilencvennyolcig folyamatosan nyíltak meg a városban a területi, a lakóhelyi művelődési házak. Öröm volt látni, ahogy a „lakossághoz egyre közelebb” koncepció mind-inkább érvényt szerez. Ma csak azt remélem, hogy ha már van a tizenegy művelődési ház, akkor nem kell majd csökkenteni a számukat. Mindent megteszünk, hogy élettel töltsük meg a falakat és bevétellel a kasszát. Különben vége.
– Milyen új bevételt hozó tevékenységekre számíthat?
– Sorra alakulnak meg a művészeti alapiskolák. Hatalmas és jövedelmező iparág ez manapság. Gondolja meg, hogy minden gyermek után ötvenezer forintot ad az állam. Hetente több alkalommal bérlik a termeinket, balettra, néptáncra, erre-arra. Örülök neki, hiszen ez stabil bevétel, de azon gondolkozom, hogy miért nem indíthat be maga a ház egy ilyen alapiskolát? Nekünk is jól jönne gyerekenként az ötvenezer forint. Azt mondják, hogy nincs elég személyzetünk, felvenni pedig nem tudok senkit, mert nincs státus. Így aztán kiváló nyugdíjas- klubunk van, sokat járunk kirándulni, itt lesz a konyha is. Esküvők, közgyűlések, születésnapi rendezvények. A falugazdász-hálózat is itt bérel helyet, van telefonjuk, számítógépük. Sokan keresik fel őket, közben szép lassan érdeklődni kezdenek a ház iránt is. Nem panaszkodom, megvagyunk. Például egy karateiskola is bérli az egyik termünket. A szülők rendszeresen elkísérik a gyerekeket, majd ideszoknak maguk is.
– Mi a helyzet a hagyományosan a hajdani kultúrházakra jellemző tevékenységekkel, a fotószakkörökkel, a társas tánccal, a műkedvelő együttesekkel vagy a népdalkörökkel?
– Kit érdekel ez ma már? Alkalmazkodunk, mint a kaméleon. Most projektoros vetítéseket kezdtünk az iskolásoknak. A kötelező olvasmányok filmváltozatait mutatjuk be nekik. Nagyon élvezik, a tanároknak is könnyebb így talán. Titokban persze minden tevékenységünkbe próbáljuk belopni a valódi értékeket is, de jelenleg a lét a lényeg. Azután majd meglátjuk.