Lehet visszalépni, újra lemerülni?

Juhász Zsolt alaposan próbára teszi a befogadói türelmet új darabjával. Felteszem, egyszersmind saját magát is megkísértette: meddig boncolgatható egyetlen bölcseleti alapkérdés, meddig fonható még egy finom mívű, végtelenül feszes, már szinte csak erőszakkal tovább építhető jelképháló az önintézményesülés veszélye nélkül. Ő most elérte ezt a határt, át is lépett rajta. Ha ez vakmerő kísérlet volt, sikerült, de haladéktalanul le kellene vonni belőle a következtetéseket. Visszalépni. Eltáncolni. Újra lemerülni. Juhász Zsoltnak, az invenciózus, elszánt koreográfusnak Tükörmély című munkája fordulópont: megmaradt az esztétikai tisztesség, de ez már kevésnek bizonyult.

Pőre színpadkép, négy ablak csüng geometrikus rendben a levegőben, férfi vergődik a fal mellett darabos, kétségbeesetten kaszáló mozdulatokkal, nő ül merev mozdulatlanságban egy szobortalapzaton. Kész a juhászi alaphelyzet, amelyből az utolsó pillanatig nincs kimozdulás. Hamarosan feltűnik még egy zavarba ejtően Lenin-külsejű fiatalember két társával, akik a darab első felében passzívan ácsorognak az ablakok mögött, mint afféle dologtalan üvegesek. Mindeközben dübörög körülöttünk Lajkó Félix hegedűfantáziája, s e muzsika időnként megkülönböztethetetlen egy foggyökérkezeléstől.
Juhász Zsolt nem eredeti témaötleteiről nevezetes, hanem örökzöld létproblémák magához hasonításáról, vad és tudatmélyre ásó táncnyelvi elbeszéléséről. Most a Pygmalion-mondát, alkotó és műalkotás szerelmes-erotikus összefonódásának tantörténetét használja fel, a mottó szerint a heideggeri bölcselet fényében modernizálva azt. „A művész a mű eredete. És a mű a művész eredete” – szuggerálja a német egzisztenciálfilozófus és a magyar egzisztenciálkoreográfus egyszerre. Juhász Zsolt, az átmenet szertartásainak papja megint az átváltozás drámáját vitte színre, a nő-férfi agóniát, de mintha most nem igazán jutott volna az eszébe semmi átható, semmi keresetlen, semmi veszedelmes. Gesztusközhelyeket látunk, a filozofikusabb mozgásgondolatok is rohamosan üresednek, majd manírrá változnak, s egy-egy lázasabb felvillanáson kívül csak unalom, feszengés, csalódottság a néző osztályrésze. Paragi Emese, a Nőszobor szép és líraian ingatag, fájdalma, érzékisége üde, erőszakmentes. A férfiak, Gombos András, Vámos László, Soós András és Végh Tamás megtesznek minden tőlük telhetőt, de szerepük korántsem hálás. Juhász zeneválasztása most is kitűnő, kifinomult érzéke van ehhez; de a Tükörmélyben a máskor oly meggyőző nyelvezet és jelképrendszer nem áll össze eleven, értelmes beszéddé, csak töredékes szólamokká. Talán a koreográfust lenyűgözte és gúzsba kötötte a felelősségteljes feladat, hogy mondjon valamit a tánccal. Valami nagyon nagyot.
(Tükörmély – variáció Pygmalion-témára. A Duna Táncműhely és a Maszk Egyesület közös bemutató előadása. Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt. Nemzeti Táncszínház, október 7.)