Mozgóképes családregény

A hagyaték című film forgatásának végső szakaszában kerestük meg Puszt Tibort. A középnemzedék egyik legmarkánsabb filmrendezője új művében a század nagy pillanatait, Trianont, a két világháborút, 1956-ot és a rendszerváltozást örökíti meg emberi sorsok tükrében.

Igaz-e, hogy írónak készült, mi több, középiskolásként nyert irodalmi pályázatot?
– 1968-ban valóban megnyertem az Így írtok ti című novellapályázatot. Az első díj arra buzdított, hogy elkezdjem levélben szervezni írástudó barátaim körében a Rockírók Társaságát. Ám a rendőrség őrizetbe vett, és eljárást kezdeményezett ellen-írószövetség szervezéséért. Lebukásom történetét a fiatalok, akik már nem tudják, mi az, hogy Kádár-korszak, kiváltképp döbbenettel hallgatják. Ez az ártatlan egyletszervezési kísérlet sokáig megtorpedózta filmrendezői pályafutásomat.
– Ennek dacára az érettségi óta folyamatosan a filmszakmában dolgozik.
– Filmes pályám is díjjal kezdődött, amatőr filmfesztivált nyertem a Persephoné kertje című mitológiai ihletésű halálfilmmel. Jelentkeztem a főiskolára, kiestem a felvételi versenyből, de az egyik felvételiztető tanárom, Makk Károly közbenjárására felvettek világosítónak a Mafilmhez. 1981-ben, az enyhülés legelején végre főiskolás lettem. 1990 után kezdtem el A gólyák mindig visszatérnek című, Fekete István emlékének szánt filmemet. Ekkor felkeresett Fekete István özvegye, Piller Edit, és elmondta nekem, amit ifj. Fekete István írónak a Fekete István az édesapám volt című könyvéből tudott meg az ország, nevezetesen, hogy az ávósok leverték a férje veséjét, és hogy fia, ifjabb Fekete István 1956-ban a Széna téren harcolt Szabó bácsi csapatában, ezért ’56 után emigrálnia kellett. Az időközben elhunyt Edit néni beszélt rá, hogy vigyem bele a filmbe 1956-ot. Saját intéző édesapám, valamint idősebb és ifjabb Fekete István életének motívumaiból felépítettem egy történetet arról, hogyan tette tönkre a hatalom 1956 után vidéken is a magyar hagyományt és az értelmiséget.
– Legújabb munkája, A hagyaték című film is a tradícióról szól.
– A hagyatékot a filmművészetben egyedülálló egyszemélyes kamaradrámának szánom, amely átíveli a XX. századot. Történetem egyik szereplője, egy fiatal nő, nagyapja halála után az öregemeber régi házában rábukkan a naplójára, s annak lapjai elevenednek meg a sorokat leíró öregember és az azokat olvasó unoka kettős kamerájával. Eközben az unoka megtudja, milyen nagyszerű rokonai éltek, akiket nem is ismert. Ugyanúgy feledtük sokáig mi is, hogy a nemzet nem más, mint rokonaink legtágabb foglalata. A nemzet sok-sok rokonságból épül fel. Nem véletlenül hívták a tágabb családot nemzetségnek, s jelképezték a családfával. Ez az összetartó erő építi föl a társadalmat, a nemzetet. S ha szétverik, egyedül maradunk. Az erő megtalálása a film kulcsa, a főhősnő végül egyértelmű igent mond a tradícióra.

---

---