Akit a feladatok mindig megtaláltak

Moliere-darabot mutattak be a közelmúltban a hatvanesztendős Iglódi István rendezésében a Magyar Színházban. A Kossuth-díjas színész, rendező nemcsak színpadi és filmszerepek sokaságával véste emlékezetünkbe a nevét, hanem a Nemzeti Színház Magyar Színházzá való átalakításának válságos periódusában is presztízsét megerősítve navigálta társulatát. Az igazgató-főrendező mandátuma az évad végén jár le, többszörös alkalom szülte hát az alábbi interjút.

Az ön személyiségének meghatározó vonása a sokoldalúság. Éppúgy rendez komédiát, mint tragédiát, prózát, mint zenés műfajt,
a Godspell s a La Mancha lovagja hosszú szériát élt meg, színész és rendező, egyetemi tanár, és nem utolsósorban színigazgató. Mi sarkallta arra, hogy ilyen szerteágazó utakon induljon el?
– Színész akartam lenni, de később, mondhatni, megkínáltak a lehetőségek, megkerestek a feladatok. A főiskolán már professzoraim, Nádasdy Kálmán és Várkonyi Zoltán mondogatták, hogy foglalkozzam rendezéssel. Hasonlóképpen találtak meg a különféle művek, műfajok, magam is meglepődtem, amikor először rendeztettek velem operettet, aztán az ember az eltérő műfajokban megleli azt a szépséget, azokat a lehetőségeket, ami miatt megéri őket színre vinni. A sokműfajúságot mindig is kihívásnak tekintettem.
– Most épp komédiát rendezett; miért esett a választása a Tudós nőkre, ehhez volt szereposztása, ez illett a repertoárba, vagy személy szerint annyira kedveli a darabot?
– Mindhárom igaz. Megkerestek a Szentendrei Teátrumtól, és megkérdezték, melyik művet szeretném megrendezni velük koprodukcióban. A fenti kritériumok alapján döntöttünk emellett. Nagyon örültem neki, mert a Tudós nők végigkísérte az életemet. Ugyanazt a szerepet játszottam Vámos László előadásában a főiskolán, amelyiket mostani rendezésemben is elvállaltam. Különben életemben először játszom fontosabb szerepet a magam rendezte előadásban. Vámos később még egyszer színre vitte, ahova vendégszereplőként meghívott; aztán játszottuk a darabot nem sokkal a Művész Színház megszűnése előtt. Így hát a pályámon újra és újra felbukkanó komédiát nagyon megkedveltem.
– Ezek szerint nagyjából úgy volt vele, mint Strehler A két úr szolgájával a Piccolo Teatróban; életének több fázisában újrarendezte. Gondolom, ez az új változat különbözik a korábbiaktól.
– Nemcsak azért, mert maga az ember is változik, hanem azért is, mert a szereplők egyénisége erősen meghatároz egy előadást. Másrészt, tragikus motívumokat is felleltünk, érzékeltettünk ebben a változatban, persze, ettől nem vész el a vígjátéki jellege.
– Említsünk néhány főbb szereplőt…
– Béres Ilona, Moór Marianna, Auksz Éva, Nagyváradi Erzsébet, a két költőt Cserna Antal és Bede Fazekas Szabolcs játssza, s én alakítom az apát.
– Rendez-e még más darabot is ebben az évadban?
– Színművészeti egyetemet végzett tanítványom, Balázs Ágnes írt egy felnőtteknek szóló musicalt Andersen életéről, mesemotívumainak felhasználásával, amelyhez a zenét is maga szerezte; annyira érdekesnek találtam, hogy színre vittem, évad végén volt a főpróba, karácsony előtt mutatjuk be. Továbbá koprodukcióban a soproni színházzal megrendeztem az Orpheusz az alvilágban prózai színpadra írott verzióját néhány művészünk vendégszereplésével. Ezt mutatjuk be itteni, teljes szereposztással decemberben. Jövő évben Rejtő Jenő-adaptációt rendezek, A néma revolverek városa című regényét Schwajda György írta át színpadra igen izgalmasan.
– Hatvanéves művésztől már megkérdezhetem, hogy mi az ars poeticája? Milyen belső indíttatással dolgozik? Hisz majd negyven évet töltött a pályán.
– Nehéz röviden megfogalmazni. Ahogy alakul az ember élete, s körülötte a világ, mindig mást és mást szeretne elmondani. Amúgy nem vagyok túl „üzenős” fajta rendező… Mindig olyasmit szerettem volna közölni, amit fontosnak éreztem, ami érdekli a nézőket, miközben jól is érzik magukat az előadásomon.
– Hozzáteszem ehhez, amit a rendezéseiben magam tapasztalok: a belső értékek, a humánum jelenléte. Egyébként nagy váltás lehetett az életében az igazgatói szék elfoglalásának vállalása, akkor is, ha társulatának kérésére történt, ami megerősít egy vezetőt. Ráadásul önnek kellett végigkalauzolnia a társulatot ama válságos időszakban is, amikor a Nemzeti Színház címet megvonták és Magyar Színházzá alakították át a teátrumot. Hogyan élte ezt át?
– Ez a feladat is rám talált. A társulat kérte, hogy pályázzam, s nem mondtam nemet, mert úgy éreztem, ez az igen erős, idős színészgenerációból és tehetséges fiatalokból álló csapat megérdemli, hogy megpróbáljam átmenteni a nehéz időszakon. A mélyponton túljutva új, ragaszkodó közönségrétegre is szert tettünk, hisz a hajdani Nemzeti klasszikus előadásainak rendszeres iskolai publikumára már nem számíthattunk, s meg kellett küzdeni azért, hogy ama bizonyos jól öltözött pesti közönség is bejöjjön hozzánk. A tavalyi évad 140 ezres nézőszáma szépen igazolta törekvéseinket: épp kétszerese a 2000-belinek. Sikerült ide vonzani néhány tehetséges rendezőt, tehát megszűnt az a bizonyos idegenkedés, ami a színházat éveken át körülvette.
– Magyarán, jól navigálta a hajót. Most, hogy a mandátuma vége felé jár, s tudom, társulata ismét noszogatja, vállalja el az újrapályázást, kötélnek áll-e ismét?
– Úgy érzem, hogy ez az együttes, a válságos időszakot átvészelve, megérdemel még néhány nyugodt évet, s csak az alkotómunkának szentelheti az erejét. Július végéig tart a mandátumom, remélem, mielőbb kiírják a pályázatot, hogy legyen még idő az új repertoár összeállítására s egyebekre. Vállalom az újabb megmérettetést, de ehhez, amikor aktuális lesz, még egyszer le szeretnénk ülni a társulattal. Az elvonások miatt szűkösebb körülményekhez kell idomítani a költségeket, ám ha további megszorításokra kerülne sor, s kiderül, nem lehet már minőségi munkát végezni, nem szabad tovább vállalni.