Egy másik Amerika

I R O D A L O M

Lula Pace Fortune Kalifornia felé autózott Sailor Ripleyvel, megsértve ezzel a férfi feltételes szabadlábra helyezésének szabályait, akit a Bob Ray Lemon halálával végződött affér után ítéltek a Pee Dee folyó melletti munkatáborban letöltendő kétéves büntetésre, erős felindulásból elkövetett emberölésért. „Igaziból veszett a világ – gondolta Lula Pace Fortune.” Noha meg volt győződve róla, Sailor inkább jutalmat érdemelt volna tettéért, hiszen a társadalom, sőt továbblépve, az emberiség is megköszönheti neki, hogy eltávolította a fent nevezett fickót.
Nincs könnyű dolga a recenzensnek, ha olyan regénnyel találkozik, amelyikből film készült. Óhatatlanul is összevetődik benne a két mű, egymásra vetül, árnyalja egyik a másikat. Különösen igaz ez abban az esetben, ha időben előbbi élmény a mozi, és ráadásul jó is. Nos, ez a helyzet a Veszett a világgal. David Lynch azonos címen, Nicolas Cage és Laura Dern főszereplésével forgatott filmje a kilencvenes évek egyik meghatározó alkotása, talán nem túlzás azt állítani, a meglehetősen kiegyensúlyozott rendezői pálya egyik kulcsműve.
Barry Gifford könyve párbeszédekből épül. Olyan párbeszédekből, amelyek az utazás során Sailor és Lula, illetve a pihenőik alatt velük találkozók, valamint a nyomukba eredő Johnnie Farragut, titokban írói álmokat kergető magánnyomozó, Marietta, Lula anyja – ő bízta meg ismerősét, Jonnie-t, mert ellenzi lánya kapcsolatát a bűnözővel – és a velük kapcsolatba kerülők között zajlanak. Felszínes, csapongó dialógusok ezek, amelyekben emlékek, álmok keverednek a mindennapok apró-cseprő ügyeivel, slágerszövegekkel, innen-onnan összeszedett hírekkel, összefüggéseiből kiragadott, hátterüktől és mélységüktől elszakított információkkal. Illusztrációként álljon itt egy részlet, amelyben Sailor egy Olvasó nevű elítélttársáról beszél Lulának:
„– Azért hívták így, mert egy csomót olvasott. Soha nem hallottam a nevét, úgy emlékszem. Mindig valami könyvet olvasott, amit a családja küldött neki. Olvasó egyetemre is járt. Most úgy negyvenhat éves lehet, és még mindig könyveket olvas. – Ez bámulatos – mondta Lula. – Úgy értem, ez valószínűleg elég ritka dolog bármilyen bűnözőtől.”
Ám ezek a párbeszédek a közéjük ékelt ritka, rövid és nagyon pontos leírásokkal mégis alkalmasak megjeleníteni egy világot. Hogy milyet? Mást, mint ami általában felötlik az emberben, ha Amerika kerül szóba. Ez a sztereotípiákon túli Amerika, amelytől távol áll a csillogás, a gazdagság, a lehetőségek széles skálája, a győzelem, ehelyett felszínes kapcsolatok vannak, kényszerpályán mozgó életek, kisiklott és vissza soha nem billenő sorsok, meg nem valósuló álmok.
Sailor és Lula története hamar véget ér. A texasi Big Tunánál elfogy a pénzük, s hogy szerezzenek, a férfi egy rablásba keveredik. Lebukik. Évekre leültetik. Lula megszüli közös gyermeküket. S amikor később Sailor szabadul, már nem képesek együtt élni. Újabb kör kezdődik. Nincs kitörési lehetőség.
„Igaziból veszett a világ, és a tetejébe még érthetetlen is – gondolta magában Lula Pace Fortune.” A regény őszinte és kegyetlen. Mivel hitelesen ábrázol, semmit nem old fel a világ veszettségének érzéséből. Talán kicsit érthetőbbé teszi. Talán. De ettől nem lesz kevésbé szomorú.
(Barry Gifford: Veszett a világ. Fordította: Greskovits Endre. Ulpius-ház Könykiadó, Budapest, 2004. 176 oldal, 2480 Ft.)