Jan Garbarek a Körcsarnokban

Fokozatosan ledőlnek a korlátok a vén kontinens keleti és nyugati része között, így csak azért nem kell Bécsbe utaznunk, hogy elmajszoljunk egy Milka csokit, vagy hogy a családi valutakeretből számítógépet vásároljunk, és azért sem, ha egy világsztár új kompozícióira vagyunk kíváncsiak – ráadásul a bemutató világpremierje alatt. Bár tőlünk kétszáz kilométerre egy Jan Garbarek Group-koncertet valószínűleg a Budapesten tapasztaltnál jóval nagyobb felhajtás és lelkesedés övez, plakátok hada és interjúk sokasága, a múlt pénteki, amúgy „mérsékelten” telt házas hangversenyt tudjuk be annak, hogy a mestert és csapatát nem először láthatta-hallhatta élőben a magyar közönség. (Hazánkban legutóbb a Hilliard Ensemble közreműködésével adott nagy sikerű gregorián-hangversenyeket.) S ha már az osztrák hasonlatnál tartunk: bizony, bizony van hová fejlődnie még a Körcsarnoknak: az elhasználódott, sárga műanyag székek és a fapados lelátók ülőkéi, továbbá a hangosítás technikája nem éppen a bécsi állapotokat tükrözik.
Ha viszont a Jan Garbarek Group zenél, az ember egy pillanat alatt elfelejti a kelet-európai szituációt. A muzsika tudniillik karakterisztikusan skandináv dzsessz, bár néha „íres alapdallamok” is felfedezhetők. Végül is ez benne a jó, hiszen a melodikus – inkább intenzív, mintsem visszafogott – alkotások melegsége alátámasztja a norvég szaxofonos önmagáról és a dzsesszről alkotott definícióját: Jan Garbarek szerint a dzsesszt nehéz meghatározni. Ő például saját magáról sohasem mondja, hogy dzsesszt játszik. Számára ez a műfaj Louis Armstrongból, Duke Ellingtonból és Miles Davisből, illetve John Coltrane-ből áll. Szóval a budapesti közönség e fenti meghatározás jegyében ismét kitűnő zenét hallhatott; az In Praise of Dreamsen tudniillik különböző alapterületekről származik: a dzsesszből, a klasszikus zenéből és a rockból; a lemez egész anyagát, még az elektronikus részeket is beleértve, Garbarek komponálta, aki művészetének elismeréseként hat éve a norvég királyi ház lovagja. Egyébként vájt fülűek szerint a világszerte egyedülálló játékstílus mellett Coltrane zenéjének impresszív hatása ebben a műben is tetten érhető. Úgyhogy a világszerte híres Belonging és My Song című album után a mostanival csak erősödik a repertoár.
A koncerttel kapcsolatos kritikai megjegyzések egyike: nagy kár, hogy a hangverseny nem tartott a végtelenségig, ráadással is csak bő másfél óráig.