Aki eléri lábával a fülét

Mondják, a minden évben megrendezett antológia a legjobb koreográfiák, táncegyüttesek, táncosok seregszemléje. Afféle best of, éves büszke számadás, ezek vagyunk mi, amatőr néptáncosok, teljes pompánkban, válogatott csapat. Nos, ha ez tényleg így van, akkor itt az ideje, hogy ruhánkat megszaggassuk, fejünkre hamut szórjunk, és siratódalokat énekeljünk csendesen – mert úgy tetszik, ez a vég. S ha nem, annál rosszabb.

Bebizonyította az Újév-köszöntő néptánc-antológia 2004, hogy évről évre lehet még mélyebbre süllyedni. Felteszem, az idén már azokban is megfoganhatott a homályos gyanú, akiket máskülönben tökéletesen kielégít a rendezői jobbról bevonuló, egymást átkarolva éneklő legények látványa, a túloldalról ütemesen fel-feltörő lányujjongatások kacér hangorkánja, illetve az a nemes verseny, hogy melyik koreográfus képes az Erkel Színház amúgy nem liliputi színpadát annyi táncossal benépesíteni, amennyi már biztosan elég a teljes zűrzavarhoz, vagy melyik az a táncos, aki eléri lábával a saját fülét. Nem szabadulhatunk a kísérteties dejá vu érzéstől, hogy most éppen a tavalyi, tavalyelőtti, tíz évvel korábbi vagy a 3004-es antológia értékelésének ültünk neki, és akárcsak a magyar amatőr néptáncmozgalom, magunk is szélsebesen, reményt vesztve pörgünk a mókuskerékben. Ugyanazok az arcok, együttesek, térformák, madocsai verbunkok, kalotaszegi legényesek és csárdások, „csíkos tarisznya” meg „füstölt szalonna”, ugyanaz a sikerpropaganda és elképesztő önünneplés a színpadon, egymás kitüntetése körbe-körbe és körbe.
Demarcsek György konferansziénak is szólhatna végre valaki, inkább táncoljon némán, összeszorított fogakkal, semmint hogy a néptáncosok Dévényi Tibi bácsijává avanzsáljon menetrendszerűen. Javaslom, a jövőben megrendezendő bemutatókat kereszteljék át monotóniára, ontológiára vagy bármi másra, ami kifejezheti a háromórás előadás dermesztő unalmát, az agyleszívásnak, a szellemtelenségnek, a belterjességnek ezt a semmihez nem hasonlítható légkörét.
A koreográfiák nyugdíjas-találkozóján szörnyű mulasztás is történt: fel nem foghatjuk, hogy került a Bihari János, a Jászság, a Nyírség és a többi csoport semmitmondó, ellenszenves előadásai közé az Alföldi Táncegyüttes változatos, szépen koreografált moldvai összeállítása (Zurgó Együttes–Kuli Orsolya–Kocsán László munkája), a lelkesen, pontosan, nagy erővel és tánckedvvel előadott Mulattam, hogy emlékezzek című darab a Szentendre Néptáncegyüttestől (Fitos Dezső koreográfiája), a Bőgőtemetés a székesfehérvári Alba Regiától (Kovács Márton–Gálber Attila), illetve az est valódi fénypontja: a Zalai Táncegyüttes gyönyörű és áttüzesített gyimesi táncképei (Varga János).
Sajnos nem tudhatjuk, mit gondolhat a kívülálló az efféle antológiákról, idegen ide nemigen juthat be… Nagy család az amatőr néptáncmozgalom, akárki nem házasodhat be. Megoldják maguknak az utánpótlást, de a közönségképzést is, abból legalább nem lesz baj. Minden mehet így még ezer évig.
Másnapra meghívtak egy bizonyára izgalmas, kedves előadásra, de bevallom, egyszerűen képtelen voltam elmenni. Az antológia 2004-től most néhány napig biztosan immunis leszek a táncra.
(Újév-köszöntő néptánc-antológia 2004. Erkel Színház, január 29., rendező: Diószegi László.)