Élete nemzetét szolgálja

Méhes György 2002-ben, nyolcvanhét évesen, a Kossuth-díj átvételének esztendejében költözött feleségével együtt Kolozsvárról Budapestre a gyermekeihez. A Magyar Írószövetségben elhangzott Csoóri Sándor-laudációt idézve: már régóta megérdemelte volna a legnagyobb elismerést az az író, aki a világirodalom leggyönyörűségesebb meséivel ajándékozta meg már az ötvenes években a magyar gyerekeket és felnőtteket. A szeretet, a szerelem és a művészet mindennél hatalmasabb erejéről szólnak művei.

Arra kérjük, ezúttal beszéljen meséinek hiteles keletkezéstörténetéről.
– Nálam a családban hagyomány volt a mese. Nagyanyám, akit még Székelyudvarhelyen nannyónak hívtunk, nekünk is, ahogy minden gyereknek, akivel rokonságban voltunk, mesélt, mesélt, reggeltől estig, s a felnőttek is hallgatták tátott szájjal, ha tehették. Amikor nagyobb lettem, megtudtam tőle, hogy a dédanyám is nagy mesemondó volt. Örököltem a családi mesefa szerepet. Az ötvenes években esténként elkezdtem felolvasás helyett fejből mesélni a gyerekeimnek és a feleségemnek. Nagyanyám és dédanyám meséi tovább éltek bennem. Először csak továbbfejlesztettem egy-egy motívumot, aztán teljesen átformáltam a történeteket, végül teljesen újakat is kitaláltam. Amikor a feleségem megtudta, hogy a Gyöngyharmat Palkó című regénnyé kerekedett mesét, az Óbejót, a Virágvarázslót és a többieket magam találtam ki, nyomban felszólított a maga szelíd határozottságával: miért nem írod le, hiszen ezek gyönyörűek. Mindig megfogadtam a tanácsait, így keletkezett mintegy hat kötetre való mese. Kisebb történetek gyűjteménye, meseregények: mint a Rapsonné vára, a Világhíres Miklós, a Gyöngyharmat Palkó. Ez utóbbit jó néhány kisebbel körülkerítve adták ki most, alapul véve az 1957-es erdélyi kiadást. Annak különösen örülök, hogy még Arz Helmut csodálatos rajzait is megtartották. Ezek a történetek mind a költészet halhatatlansága mellett, a magyarság elnyomása ellen szólnak.
– Azt hallani, hogy hamarosan új Méhes György-kötetnek örvendezhetnek az olvasók.
– Most készültem el az Egyetlenem című regényemmel, amelynek alcíme A soha el nem múló szerelem emléke. Hamarosan megjelenik. Csendes, szomorú karácsonyunk lesz. Gyászolok, mert a feleségem nagypénteken eltávozott e földről. A temetését követő nap reggelén már elkezdtem írni Nagy Erzsébet élettörténetét egyetemi hallgató korától a haláláig. Egészen elárvultam, pedig a gyerekeim nagyon szeretnek, féltve gondoznak. A sógornőm átjött Vajdahunyadról, hogy soha ne legyek egyedül a lakásban. Látja, Erzsébet fényképe itt van az ágyam fejénél. Neki is mondogattam, szó szerint így is hiszem: időnként Isten leküld hozzánk angyalokat. Lehet, hogy mire leérnek a földre, már talán átmenetileg el is felejtik, hogy angyalok voltak, de hozzák magukkal a jóságot, a kedvességet, a szeretetet. Minden jót, amit a földön lehetséges. Az egyik e csodálatos lények közül hozzám jött, és lett hatvan évig életem osztályos társa. És én olyan végtelenül boldog voltam vele, hogy az elmondhatatlan. Mégis megpróbálom e könyvben elmondani, például, hogy nem volt külön életünk. Amikor írtam, ő adta nekem a lélegzetet. Most is úgy gondolom, tudom, miket beszélek, tudom, hogy Erzsébet lelke él, és vár rám odaát. A róla szóló könyv megírása közben is fogta a kezemet.
– Alighogy megjelent a Gyöngyharmat Palkó, elkészült az Egyetlenem. És az asztalon gondosan, szépen írt kézirat jelzi, hogy eszében sincs megpihenni.
– Igaza van. Még nem akarom itt hagyni a gyermekeimet, a szeretteimet, mert a következő, már jócskán elkezdett regényemben a családomat akarom megörökíteni.