Németországban 1969 után megjelent az igény, hogy a kultúrát minden társadalmi réteg és korosztály számára elérhetővé tegyék, és a polgárokat a kulturális életben való aktív részvételre ösztönözzék. Kialakultak a megfelelő finanszírozási programok, amelyek az önállósodott polgári intézményeken túl a szociokultúra, a film- és a médiaipar, a városmegújulás, a kultúrpedagógia, a kulturális utódképzés és a szabad művészeti és kulturális élet irányzatait támogatták. Az újraegyesítés és a gazdasági struktúraváltás után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a jóléti állam nem képes minden egyes formációt támogatni. A kilencvenes évek közepe óta a kulturális életet folyamatosan sújtó megszorító intézkedések nyomán az egyes tartományokban, városokban a felmerülő problémákra különböző megoldások születtek. Az egyre szélesedő kulturális ipar ma a befektetői segítségre és a vállalkozói kedvre alapoz. Nemzetközi szinten egyre nagyobb a nyomás a kulturális szolgáltatások liberalizációjára, ám a tisztán gazdasági érdekek szerint támogatott kultúra elvesztheti sokszínűségét.
A művészet, a tudomány és a képzés ügye ma a tartományok felelőssége, mindemellett a szövetségi állam és a tartományok közötti kapcsolat egyáltalán nem felhőtlen. A közpénzekből 56 százalék jut állami szinten (13 százalék a szövetségtől, 43 százalék a tartománytól), 44 százalék önkormányzati szinten kultúratámogatásra. 2003-ban több mint 8 milliárd euró jutott kultúrára Németországban. A jóléti kultúrpolitikát azonban gazdasági kalkulációk fenyegetik, és érezhető a megfelelő mértékű befektetői kedv hiánya. A nadrágszíj egyre szorosabb, a költségvetésből adódó lehetőségek évről évre szűkülnek. A meglévő intézményeket célzó költségvetés mellett egyre kevesebb pénz jut a nem államilag fenntartott intézmények, önálló művészek támogatására, a „restauratív kultúrpolitika” a meglévőben, s nem a leendőben érdekelt, az új tervek, szervezetek finanszírozására nem igazán marad fedezet. A kultúratámogatást ezért szívesen kötik a parlamenttől függetlenül működő, operatív alapítványokhoz. Németországban a 12 ezer ismert alapítvány majd’ 20 százaléka kulturális jellegű. Bár ezek a kulturális alapítványok rendszerint szűk költségvetéssel gazdálkodnak, és nem tehermentesítik az államot, nélkülük vitathatatlanul szegényebb volna a kulturális élet. Legyen szó múzeumok megvásárlásáról, ösztöndíjakról, művésztámogatásról, vagy jelentős kulturális szervezetek erősítéséről – az alapítványok részéről olyan mértékű kezdeményezés tapasztalható, amilyenre az állam nem képes, de ami nem is várható el tőle. A műemlékvédelem esetében a Német Műemlékvédelmi Alapítvány kiemelkedő szerepet játszik a keletnémet kulturális örökség védelmében. A tartományok alapítványa a szövetségi alapítvánnyal és magánalapítványokkal együttműködve vásárol meg és ápol számos műalkotást és gyűjteményt. Az alapítványi támogatás a liberális kultúrgazdasági szemlélettel szemben képes megőrizni és továbbörökíteni a kultúra sokrétűségét.
(A Das Parlament 2004. november 29-i melléklete alapján.)
Múzeumfinanszírozás
A kultúra terjesztése
Köszönjük a Goethe Intézet munkatársainak segítségét
Új filmtörvény – több pénz és reklám
Egységes külföldi filmképviselet.
Gigantikus filmportál.
Mozisikerek.
Sehenswert – érdemes megnézni.
