Tudta, hogy hangsúlyos, felüvöltésszerű és mégis tényközpontú műsort kell készíteni a szörnyűségekről, hogy erre fölfigyeljen Európa és a világ. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire veszélyes dologról van szó, hiszen a horvátországi, a koszovói, a boszniai vérengzések ennél apróbb kis incidensekkel kezdődtek. A film harmadik részében Tari István, Becsén élő magyar költő mondja ki: tudod, ezek vérmámorban szocializálódtak. E mondathoz M. Szabó Imre a Duna TV archívumában talált egy sokkoló képet, amely akár a film harmadik részének emblémája is lehetne. Egy utcai csatajelenet középpontjában egy asszony ölel a karján egy gyereket, aki rettenetesen sír, s körülöttük sátori ponyvákból rögtönzött hordágyakon szállítják a holttesteket. A szerbek első generációja a trianoni diktátum után települt a Vajdaságba, a második nemzedékük a II. világháború után, a harmadik pedig a legújabb, 1990 óta újra és újra megújuló balkáni háború folyamán. Mint menekültek, úgy érzik, előjogokat élveznek, a tolerancia minimumával sem rendelkeznek. Ma már mindennapos dolog, hogy a buszon férfiak felpofoznak diáklányokat, amiért magyarul beszélgetnek. M. Szabó Imre a film elkészítése közben naponta látta és fényképezte A halál a magyarokra! fölírást, a késsel falhoz rögzített Véres magyarok föliratú papirost és hasonlókat.
M. Szabó Imre 2004 augusztusában egyszemélyes stábként kezdte a munkát. A tervezett egyetlen útból több lett, s a tervezett egyetlen filmből is három született. A második úton Újvidéken lekapcsolták, s bevitték a szerb belügyi titkárságra. Nem kérték föl, hogy hagyja abba a forgatást, hangsúlyozták, hogy szó sincs letartóztatásról, ez csak előállítás, de elvették a kamerát, a kazettát, minden személyes holmiját és az útlevelét. „Én már voltam a kuvaiti rendőrségen is, ismerem hát a burkolt figyelmeztetés módozatait.”
A karácsonyt követő hétfőn bemutatott film utolsó kockájára szándékosan nem írta oda, hogy vége. A helyzet nemcsak hogy nem javult, hanem romlott is. Le kell bukni a mélyére, meg kell ismerni, át kell érni a történeteket. A nézőt be kell avatni a legrejtettebb cselekményekbe is. Ezek közül az egyik legérdekesebb egy Papp Ferenc nevű egykori városi tanácsnok esete. Ő úgy emlékezett meg arról, hogy Tito partizánjai negyvenezer magyart lemészároltak, hogy az újvidéki katolikus temetőben kereszteket állított föl. A szerb hatóságok kivezényelték a rabokat a börtönből, akik a börtönőrök felügyelete mellett szedtek ki száznyolcvan keresztet a földből. Amikor másodszorra is lejátszódott a különös dráma, Papp Ferenc, leleményes magyar ember lévén, egy nagy füves területre ráfestett egy óriási fehér keresztet. Kivezényelték a tűzoltóságot, de nem tudták lefecskendezni, mert vízálló festékkel rögzítette. A végkifejlet: ennek az embernek a fiát Újvidékről ötven kilométerre találták meg holtan. Az apa azt mondja a kamerába, nem állítja, hogy fiát az apja miatt gyilkolták meg, nincs rá semmi bizonyíték. Tény, hogy egy családszerető, tisztességes negyvenhárom éves embert, akinek nincsenek személyes ellenségei, megöltek. A film megrendítő csúcspontja, ahogy a rendező a Svilos nevű falu melletti hegyen, a gyilkosság helyszínén jeleníti meg a történetet.
M. Szabó Imre mindhárom filmben arra törekedett, hogy ne csak a történeteket, hanem a magasabb összefüggéseket is megjeleníthesse. Mindhárom rész bemutatását vállalta a Duna TV. Most az Európai Unió brüsszeli delegációjának egyik magyar tagjához, Becsei Zsolthoz is eljuttatta a filmet. Készül az angol nyelvű feliratozás, s az ismétlést arra az időpontra időzítették, amikor január 28-án tárgyalják az ügyet. A rendező is Brüsszelben lesz, rögzíti a vizsgálatot, s arról is filmet készít. Szoros médiafelügyeletet igyekszik gyakorolni a magyarverések ügye fölött. Augusztus óta M. Szabó Imre élete szinte minden percét elfoglalja a film. Eddig egyedül kellett rajta dolgoznia, amit elsősorban erkölcsi okokból, kicsit fájlal. Szívesen venné lelkes és megszállott munkatársak jelentkezését.
origo.hu
Menczer Tamás: Mi lesz így velünk?!
