Fésűs Éva versei a Berzsenyi Kiadótól

Elsődlegesen a szerénységének tulajdonítható, hogy csak most ismerhetjük meg a rádiós és tévés meseíróként már évtizedek óta sikeres szerző, Fésűs Éva verseit. Most a helyiek – a Berzsenyi Könyvkiadó, jelesül Varga István szerkesztő – figyelmességének köszönhető, hogy a kezünkbe vehettük annak az írónak a verskötetét, akinek meséin nemzedékek sora nőtt föl.
Fésűs Éva szerénységére legfőképpen verskötetének mottója utal. „Valószínűleg nem leszek költő. / Tudok hallgatni évekig. / Szívemet nem az ihletett percek, / Csak a hétköznapok érlelik” – írja. Ám már az első költeményben, a Tavaszi szerelemben is fel-feltűnnek az eltitkolt lírikusi erények, s ha tovább lapozunk az igényesen szerkesztett kötetben, egyre inkább arra jutunk: nem lett volna szabad késlekedni a kiadásával.
Aki ismeri a Palacsintás király, a Csaló az üveghegyen vagy a százrészes rádiós sorozat, az Így kell járni szerzőjét, az verseinek szókészletét figyelve rögvest rájön, hogy a „beteg óriás”, a „szép ezüst királylány”, az „angyal könnye” meg a „nagyokat mondó naplopó” kifejezések korábban a legkisebbeknek szóló történetekben csillogtak. Itt viszont az írónő más szövegkörnyezetben dajkálja a gyerekfülnek oly kedves kifejezéseket.
A tizenkét unokával büszkélkedő Fésűs Éva verseinek jó része keserédes hangú. Sok mindent szeretne még elmondani, bár tudja, hogy már „a lélegzet is rövidebb, csak akkor mély, ha sóhajból merít”. Mindazonáltal dacol az elmúlás félelmével. „Most azt játszom, hogy nagyon erős vagyok, / és fél kézzel fölemelem a szívemet, / vagy azt, hogy jókedvemben addig mókázgatok, / míg könnyem is kicsordul, annyira nevetek.”