Hatvannégy évet élt. Közben írt és vétkezett. Egyesek égbe emelik, mások lesújtó véleménnyel vannak róla. Tény, hogy amint azt maga is megvallotta, 1978-tól rendszeresen dolgozott a III/III-as ügyosztálynak. Kényszerítették? Könynyebb volt így? Vagy csak mindegy volt? Mindegy volt, mert a számára valamiért mindig csak alulnézetből értelmezhető világban így valóban mindig alul maradhatott? Azok szemszögéből, akik megúszták a kádári éra fojtogató gondoskodásáért cserébe kért szolgálatok szégyenét, mindenképpen alulról.
Lehet szeretni, lehet elutasítani, de végül is el kell fogadni, hogy ennek az alulnézetnek, ennek a közületek is utolsó vagyok emberi alázatnak helye van az irodalomban. Kell, hogy valaki onnan szóljon értő nyelven, ahonnan már a tekintet is sértő, mert arra emlékezteti a szerencsésebb jobb sorsút, hogy ott is élnek emberek, ahol csak szürkeség van, csak alkohol és nyomor. Ott is szeretnek, ott is ölelnek, és ott is meghalnak. Ugyanúgy. Mert ami kívülről másnak látszik, az belülről pont ugyanaz. Mindig ugyanaz.
Ízlés dolga, hogy szeretjük-e a magyar irodalom szociográfiában gyökerező vonulatát. Kedves-e nekünk a Cifra nyomorúság vagy Puszták népe. Szeretjük-e, ha megcsap a mozdony füstje. Jogunk van nem szeretni. Egyet mégsem lehet tenni. Nem lehet nem tudomásul venni, hogy vétkekből, tudásokból, bűnökből és ihletett megsejtésekből érték született. Érték, ami rákényszeríti az olvasót, hogy kiábrándítóan éles fényben lássa meg mindazt, amin változtatni szeretne, ami undorral, kétségbeeséssel, szomorúsággal tölti el: Magyarország szerencsétlenjeinek kendőzetlenül nyomorult életét.
Tar Sándor magyar írót ma délután két órakor helyezik örök nyugalomra a debreceni köztemetőben. A város díszsírhelyet adott neki, és gondoskodik a temetéséről.
origo.hu
Magyar Péter a nők elleni erőszak napját alapította meg
