Budapest nem a multiknak olcsó

Szemeszterzáró előadásához érkezett a Várostudás Kollégiuma. A Millennium Intézet rendezvénysorozatában ma este hatkor, a Budapesti Műszaki Egyetem Kozma László termében Manchin Róbert, a Gallup Intézet európai igazgatója osztja meg gondolatait az érdeklődő hallgatósággal az európai nagyvárosok életminőségéről. A szociológust a városok és lakóik kilátásairól kérdeztük.

Az életminőség-vizsgálatok visszaigazolják az európai városverseny teóriáját?
– A városok közötti verseny több szinten is folyik. Vannak olyan városok, amelyek elsősorban a globális városok kategóriájában indulnak: itt elsősorban azok a centrumok jönnek szóba, amelyek a globális gazdaságot kiszolgáló, multinacionális pénzügyi, jogi, kommunikációs szolgáltató cégek regionális központjainak a szerepéért vetélkednek. Amikor az európai nagyvárosok üzleti imázsáról van szó, akkor az előnyöket és hátrányokat mérlegelő döntéshozók leginkább e globális szerepkörre törő városokra gondolnak. Egy tavalyi ilyen vizsgálat szerint az üzleti döntéshozók körében jellegzetes módon Varsó, Prága és Budapest elsősorban a relatív alacsony költségei miatt versenyképes. A menedzserek azonban a dolgozóiknak nyújtott életminőség szempontjából egyáltalán nem látják előnyösnek e városokat.
– Más szempont nincs, mint a globális döntéshozóké?
– Ha a városokban lakókat kérdezzük, egyáltalán nem látunk ilyen összefüggéseket. A helyi lakosok szubjektív életminősége sokkal inkább összefügg a lokális társadalom működésével.
– Kreativitáson szinte mindenütt mást értenek. A várostudás-sorozat legutóbbi előadásán Berlin főépítésze irigykedve jegyezte meg: Budapesten – az előbb szétlőtt, majd részben kommunizmus sújtotta német fővárossal ellentétben – még létezik történelmi építészet. A magyar fővárosnak tehát nem kreativitásra van szüksége, hanem adottságainak módszeres kiaknázására. Városmarketing szempontból ez tartható nézet?
– A városokkal kapcsolatos irodalom és a vonatkozó kutatások a kreativitást valóban több értelemben használják. A városépítészek szerint egy-egy város látványos megújulásának akár a fő hajtóereje is lehet egy kreatív építészeti megoldás. Ugyanakkor Barcelona példája azt mutatja, hogy az a hatalmas beruházás, amit egész történelmi városnegyedek megújítására fordítanak, szintén nagyon erős mozgatórugó lehet. A kreativitást leginkább olyan értelemben hangsúlyozzák az elmúlt évtizedben, hogy mi az a városi környezet, ami a leginkább biztosítja a kreatívnak nevezett iparágak – a kommunikáció, a média, a fejlesztési központok – letelepedését. Emiatt is fokozott verseny van abban, hogy a régiónkban hol sikerül egy olyan folyamatot beindítani, ami e kreatív szolgáltatóknak a vonzását szolgálja.
– Hogyan függ össze az előadás beharangozójában említett kulturális sokszínűség és a szubjektív biztonságérzet?
– Az európai nagyvárosok egész sora olyan dilemma előtt áll, hogy miközben a népességszám és az alapvető szolgáltatások bevándorlók nélkül nem tarthatók fenn, ennek a szociológiai feltételei meginognak. Olyan európai nagyvárosok is, amelyeknek identitásuk szerves része volt, hogy sikeresen integráltak a város hagyományaitól idegen kultúrából érkezetteket, befogadókból hirtelen elzárkózók lesznek. A városokon belüli mikroközösségek közötti bizalmi tőke megcsappant; a szubjektív biztonságérzet sokkal nagyobb mértékben csökkent, mint ahogy a bűnözés nőtt. Ez a feszültség, ami a biztonságérzet és a szubjektív életminőség között kialakult, olyan markáns változás, ami az európai városok jövőjét nagyban befolyásolja.
– Milyen természetű adatokra építhető a nagyvárosi integráció sikeressége vagy sikertelensége? Milyen konzekvenciái lehetnek ezeknek az adatoknak Budapestre nézve?
– Amit tudunk a kutatásokból: a legtöbb város – és ebben Budapest sem hiszem, hogy kivétel lenne – abban gondolkodik, milyen módon tudja akár közpénzekből is segíteni azokat a projekteket, amelyek a városi élet fősodrából kiszorultak. Az angol városok, hasonlóan más európai városokhoz, azt próbálgatják: miként tudnák az olyan divatos fogalmakat lefordítani a városi mindennapok gyakorlatára, mint a „társadalmi tőke”. Az önkéntességnek hatalmas energiái szabadulnak fel a legtöbb nagyvárosban, ahol kialakult egy olyan réteg, amely még vagy már rendelkezik szabadon felhasználható idővel. Budapesten is elindultak ilyen irányú civil kezdeményezések. Az adakozások szervezése, a hajléktalanok kiszorultságának a megakadályozása, a szociális rehabilitáció ismételt napirendre kerülése mintha ebbe az európai trendbe illeszkedne…