Elevenen ég az északi fény

Semmi szöszmötölés vasárnap, 19 óra 59 perckor a finn Apocalyptica belekezd a szögelésbe, a közönség fokozott haláltudattal megvert részének legnagyobb örömére. Közben azon gondolkodom, hogy az emberiség egyik legnagyobb kulturális sokkja az lehetett, amikor talán a helyhiány miatt vagy kalandvágyból elkezdett észak felé húzódni a lakható helyekről, és benépesítette az északi részeket. Iszonyú hideg, délután kettőkor már tök sötét van, és hiába a jól kifeszített szociális háló, drága a vodka. Ez utóbbiról panaszkodott egyszer Aki Kaurismaki is, amikor együtt ittunk szegény Simon Tibi kocsmájában, legalábbis amíg tudott beszélni. Mindezek ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy Skandináviában virágzik a brutál metál legtöbb variációja, de egyébként szép is az, amikor norvégul hörögnek a sátánról. Az Apocalyptica egyébként tényleg tökélyre fejlesztette a durvulást, amit csinálnak, igazi művészet és nem csak azért, mert a cselló esetleg szalonképesebb lenne a villanygitárnál. Egyébként sincsenek már szalonok.
A négy muzsikus úgy kezdte annak idején, hogy Metallica-számokat írtak át csellóra, de nem volt nyafogás, a végeredmény ugyanolyan vidám lett, mint az eredeti, de akkor még lehetett gondolni, hogy ez egy gegnek jó, de mi lesz aztán. Azóta kinyiffantották Sibeliust is, a saját dalaik is húzósak, beszereztek egy dobost is, sőt a legutóbbi lemezükön megjelent az ének is a Rasmus és a HIM együttesek pacsirtáinak jóvoltából, ami most ugyan hiányzott, de nem nagyon. Voltak helyette decens halálfejes trónszékek, hogy a Vörös Erik is megirigyelte volna a szomszédból, meg olyan hedbengelés (ha valaki véletlenül nem lenne képben, rituális fejrázásról van szó) ülve, amit agyrázkódás nélkül képtelenség megúszni, és egy nagyon jó zenekar korrekt negyvenöt perce. Szünet, be lehet dobni egy ritka rossz sört négyszázért műanyag ibrikből, és kimenni a mínusz tízbe elszívni egy cigit. Schengen szelleme él és virul, a Stadthalléban ez azért másként megy. A jegyárak viszont már felzárkóztak az uniós normákhoz, ennek megfelelően fél ház sincs, kilencezerért fejenként azért elég húzós egy este, a dohányzó polgártársak egyre trendibb „emberszámba nem vevéséhez” pedig még annyit, hogy röhejes egy olyan helyen tűzvédelmi szempontokra hivatkozni, amelynek elődje egy gigantikus zoknivásár során gyulladt ki (ez egy rockkoncert, emberek, ide durva arcok járnak, nem elsőáldozók, és negyven euróért hadd érezzék már jól magukat), különösen egy olyan estén, ahol a fellépő zenekar tagjai alighanem már gyermekkorukban minden éjszaka bepisiltek. Jött ugyanis a Rammstein, és közel két óra tömény pirománia. Szörnyen hosszú intro, ami elmenne majd a Sikoly 8-ban is, aztán kiesem a nadrágomból, azonnal germán Las Vegas, Erik Honecker nem hinne a szemének, korrekt kis atomcsapás, fény, hang, tűz minden mennyiségben, teuton móka, kacagás, Wagner dörzsöli a kezét odaát, ahol az igazság lakozik.
Azonnal ismét bebizonyosodik, hogy Németországnak a Deutsch Amerikanische Freundschaft óta nem volt ilyen jó zenekara, és hogy Tarantino mellett David Lynch a legjobb zenei szerkesztő. A színpadkép olyan, mintha Leni Riefenstahl és Mapplethorpe együtt hozták volna össze, a jelmez meg mint amikor Gautier birkózómezt tervez. Lehet fanyalogni, hisztizni, nácizni, de minek, a Rammsteintől nem kell begazolni, a srácok csak felmutatják, hogy mi van most. Az meg ilyen. Amihez képest Orwell világa maga Woodstock. Jó, jó, ha Hitler kiosztott volna pár ezer CD-t ezzel a zenével, akkor Paulus nem görcsöl be Sztálingrádnál, de a közönséget szüntelenül szemmel tartó, gyűrt tarkójú, mikrofonarcú szekusok sokkal neccesebbek, és jobban hozzák a lágerhangulatot, mint az a pár bakancsos, aki egyébként remekül elvan a Che Guevara-pólósokkal. Vegye már észre valaki, hogy ez is csak üzlet, Londsdale kontra Nike. Üresjárat nincs, főleg az új lemez dalai mennek, ezért vannak itt, de a Sehnsucht alatt félő igazán, hogy porig ég a Papp Laciról elnevezett ufó, a szintetizátoros fej a legviccesebb, az egyik hangszerére úgy néz, mint Juhász ügynök a riportalanyra (Vatiszdisz instrument?), aztán miszlikre aprítja és bevarrja a közönség közé. Később megjelenik egy gumicsónakban (!), és a nézők körbeadják a fejük felett, mint a hímes tojást, ez tényleg nagyon szép. Az Ohne dichbe beszáll az Apocalyptica is, aztán, bár eddig egyáltalán nem barátkoztak, egy nagyon kedves „köszönjük, Budapest, danke schön”, és csüssz. Hiába anyázunk hevesen, a Muttert csak azért sem játsszák el.