Szent Istvántól Kovács Béláig

A közelmúltban töltötte be hatvanadik életévét Kliegl Sándor szobrász. A Szegeden élő művésznek mintegy negyven köztéri alkotása látható hazánkban és külföldön, köztük az ország ’45 utáni első Szent István-szobra Szegeden, a budapesti Kossuth téren a szovjetek által elhurcolt kisgazda politikus, Kovács Béla emlékműve. Jelenleg egy többfigurás, hódmezővásárhelyi József Attila-emlékmű tervén dolgozik.

Bár Mosonmagyaróváron született, iskoláit Budapesten végezte. Itt érte a forradalom, amelyről később azt mondta: ez az időszak az ön számára a felnőtté válást jelentette. Alig tizenkét évesen mit fogott föl az ’56-os eseményekből?
– A harcok elől menekülve – másokhoz hasonlóan – ’45-ben anyám és apám is útra kelt, s épp Mosonmagyaróváron tartózkodtak, amikor világra jöttem. Később újra Pestre költözött a család, de szüleim soha többé nem tudtak anyagilag talpra állni. Lakásuk elpusztult, s apám, aki a háború előtt ötvösként és ékszerészként dolgozott, nem tudta többé eredeti mesterségét folytatni. A családi nevelésnek fontos szerepe volt az életemben, ahogyan az ötvenhatos forradalomnak is – rengeteg, nálam alig idősebb srác vett részt az eseményekben. A szovjetek által falhoz állított, majd lelőtt gyerekek, köztük a szomszéd srác elvesztése, a megölt emberek látványa olyan meghatározó élményt jelentett számomra, amely a konzervatív családi neveléssel együtt befolyásolta későbbi tetteimet.
– A képzőművészeti főiskola elvégzését követően, húsz év pesti élet után, fiatal művészként Hódmezővásárhelyre költözött. Nem éppen szokványos választás.
– Nem éreztem jól magam a főiskolán. Akkor ugyanis – a hatvanas és hetvenes évek fordulóján – óriási volt itt a szélsőbaloldali, illetve maoista meggyőződésű fiatalok nyomása. A Kádár-rendszert baloldalról bírálók – akikkel később a demokratikus ellenzék soraiban, illetve a mai liberálisok között találkozhattunk – a közeli kínai és albán követségről hoztak és terjesztettek propagandaanyagot, míg március 15-én színvörös kokárdát magukra öltve tüntettek a Tanácsköztársaság emlékművénél a magyar nacionalizmus ellen… A főiskola egyes tanszékei pedig hátországot biztosítottak számukra. Az egyik tanszékvezető például, aki maga is szovjet állampolgár volt, feleslegesnek ítélte az önálló Magyarország létét, és hazánk Szovjetunióhoz történő csatlakozását szorgalmazta. Mindez ellentétben állt azzal a világnézettel, melyet a szülői házból hoztam, és úgy éreztem, innen menekülnöm kell. Ma már naivitásnak tűnik, de azt hittem, győzelemre jut a szélsőbaloldaliak agresszivitása, s ha nem költözöm el messzire, sohasem fogok szobrokat alkotni. Ezért költöztem Hódmezővásárhelyre, amelyet a nyári művésztelepek alkalmával már megismertem. Ekkoriban műtermes lakásokat építettek itt, s adottak voltak a nyugodt alkotómunka feltételei. Bár mecenatúra az alföldi kisvárosban nem volt, legalább megszabadultam a Pesten mindennapossá vált politikai inzultusoktól. Tíz év után költöztem végül a közeli Szegedre.
– Negyvennél több köztéri alkotása látható Németországtól hazánk kéttucatnyi településén át Brassóig. Szeged mégsem igazán becsülte, becsüli meg a művészét…
– Csak három munkám készült Szeged számára. Nincs kapcsolatom a szegedi városvezetéssel, igaz, a jelenlegivel ez nem is hiányzik. Elgondolkodtató a művészet helyzete a városban, elég csak a Szegedi Nemzeti Színház körüli anomáliákra gondolnunk. Székhelyi József főigazgatói működése óta Szegeden nem járok színházba, mert a programkínálata nem vonz. Egy direktor tevékenysége is el tudja tántorítani a színháztól a nézőt.
– Rövid önéletrajzában is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy erős kötődéssel bír „a magyar nemzethez és tudathoz”. Mi a véleménye közéletünk jelenlegi állapotáról?
– Úgy vélem, a hazai baloldalnak nincsenek értékei, illetve amelyek vannak, nem tőle származnak. Miközben képviselői nagy vehemenciával támadják az előző rendszert, épp az ő „jóvoltukból” nem kaphattam még 1986-ben sem útlevelet, hogy saját kiállításomon részt vehessek Bécsben. A mai liberálisokat és szocialistákat többek között a világ racionális szempontok szerinti értelmezése köti össze. Egy művész tevékenységét azonban nem a racionalitás, hanem az érzelmek jellemzik. A december 5-i népszavazás után megnőtt a művészek és az értelmiség felelőssége. Korábbi szobraim – például Kovács Béla vagy a kitelepített németek emlékműve esetében – megformálásakor a külső hatalomra foghattam az igazságtalanságot. Most azonban saját magunk dönthettünk – az eredmény mégis gyalázatos lett. És ezen élmény alól a művész munkája során sem vonhatja ki magát.