Egri csillagok, gigerli vitézek

Régóta fúrja az oldalamat, milyen bűnt követett el a magyar középkor, hogy sem filmvásznon, sem színpadon, sem vízen, sem szárazon nem tud méltóképpen megjelenni a kortárs feldolgozásokban. Miért törvényszerű, hogy a rendezők reflexszerűen nyúlnak a nemzeti romantika korában is már kövületnek számító közhelyekhez, kardcsörtetős giccsekhez, lódobogáshoz és janicsárrikoltozáshoz, ha a végek életét vagy a kora újkor szegénylegény-históriáit szeretnék ilyen-olyan műfajban elregélni.

Például a lengyelek, hasonló történelmi terheltséggel, sokkal többre szánták el magukat: ők képesek értelmezni és filmen is átszellemíteni mondjuk Sienkiewicz, Mickiewicz nemzeti pátoszát meg monumentalitását, s náluk nem néhány dorkós, beszédhibás verőlegény döngeti a mellkasát, ha a közösségi sorsról kell megnyilatkozni, nem maroknyi, kevéssé motivált kaszkadőr téblábol föl-alá, ha várostromot vagy lovasrohamot kell megidézni. Nekünk azonban csak az imitáció imitációja jutott, szegény magyar történelem, fapados Árpád-házi királyok, Sobri Jóskák, Ludas Matyik, akiket csak fogcsikorgatva, az eltékozolt lehetőségeken dühöngve, saját művészeti, történelemfilozófiai tehetetlenségünkön és esetlenségünkön tajtékozva köszönthetünk vásznon, színpadon.
Most pedig itt van az Egri csillagok. Mjuzikelben elbeszélve. Oké, modernnek kell lenni, de istenigazából. Szegény Gárdonyi Gézát sajnálom: bár vasárnap elvitte a pálmát a Nagy Könyv olvasásnépszerűsítő versenyén, ha tudná, mi történik neve fedezékében a Művészetek Palotájában, a Nemzeti Táncszínház színpadán, most vadul forogna sírjában.
A Várkonyi Mátyás–Béres Attila szerzőpáros úgymond történelmi musicalje az elviselhetőség határán mozog. De már odaát van. Nem derül ki, mi volt a szándék: afféle biblia pauperumot adni az együgyű televíziófüggőknek, nagy képeskönyvet szerelemről és hősiességről? Alaposan kibabrálni énekesekkel, táncosokkal, de leginkább a nézőkkel, akik több esetben fülükre tapasztották kezüket, vagy kínosan nevetgéltek? Népszínműves paródiáját adni Gárdonyi művének?
Az mindenesetre bizonyos: zeneszerző és szövegíró szigorú titoktartást fogadtak egymás előtt, így nem meglepő, hogy dallam és textus gyakran köszönő viszonyban sem volt egymással, és hogy a szerencsétlen énekesek – többek között a Jumurdzsákot játszó Varga Miklós vagy a Dobót megjelenítő Vikidál Gyula – kénytelenek voltak hangjukat keresztre feszíteni a bizarr dallamokra. Hogy ne is beszéljünk azokról a szereplőkről, akik még ezzel a problémával sem küszködhettek! Értékelhető táncmozzanat az első felvonás utolsó perceiben tűnt fel először, addig a Honvéd Táncszínház, a Budapest Táncegyüttes, a Vasas Művészegyüttes és a Bihari aprók jobb sorsra hivatott művészei idétlen totyogásra voltak kárhoztatva.
Az Egri csillagokból Novák Ferenc rendezésében történelmi szappanopera lett. Lötyögő dramaturgiával, esetleges színpadképekkel, zselézett hajú Gábor pappal, gigerli Bornemisszával, jégre vitt Jumurdzsákkal, alig tolerálható zenével, lejáratott táncosokkal, dalnokokkal. Talán túl görcsös volt az igyekezet divatosnak maradni? Remélem, Mohács mostanában egy színházi rendezőt sem foglalkoztat túlságosan. Ins’Allah.
(Várkonyi Mátyás–Béres Attila: Egri csillagok. Rendezte: Novák Ferenc. A Nemzeti Táncszínház és a Honvéd együttes közös produkciója. Művészetek Palotája, április 25.)