Szétverik az Operát?

A léhaság útja – Sztravinszkij operájának címét az Operaház idő előtt, tiltakozásból leköszönő főigazgatója, Szinetár Miklós nem érti magára. Pedig a kulturális minisztérium tízmilliókért vizsgáltatta meg intézményét, hol, mit kell racionalizálni, miután döntött a költségvetési támogatás radikális csökkentéséről.

Érdemes visszaolvasni az előző mondatot: miután. Magyarország mintha egy fürdőszobai padlózat összefolyójának lenne az áldozata. Minden területről minden állami szubvenció előre eldöntötten, utólag indokoltan szivárog ugyanabba a lyukba, amelynek kimeneti nyílása valahol messze (vagy nagyon is közel, de) rejtett marad.
Akik az Operaház még 2001 novemberében 2,5 milliárdról 6,5 milliárd forintra feltöltött dotációját kezdték megfúrni, előbb tervezték el az elfolyatandó pénz mennyiségét, semmint megrendelték volna a tanulmányt, amely majd rámutat, miért kell újra, s épp ilyen szintű éhkoppon maradnia az első magyar színháznak. Egy efféle eljárás még a Pénzügyminisztérium jeges tekintetűként képzelt elvonóembereinek se vált volna dicsőségére, nemhogy a felelős magyar kultuszminisztériumnak, a művészetek fő patrónusának.
A 2002 tavaszán hatalomra jutott szociálliberális kormány gyorsan váltakozó kulturális miniszterei egyben biztosan közös nevezőn voltak: egyikük sem mulasztott el jókora darabokat lehasítani az Operaház magasnak híresztelt, közben pedig egyre kevésbé díszes ellátmányából. Bár a korábban az országos fizetési átlag alatt kereső operisták juttatásai megkettőződtek az Orbán–Rockenbauer-döntés nyomán – nem szabad elfelejteni, hogy a színházi szakma összművészeti krémje dolgozik itt a zenekartól az énekkaron, szólistákon át a díszítőkig –, három év szocialista–szabad demokrata regnálás alatt visszacsúsztak a kiindulási állapotba. Azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy most 89 embert kénytelen elbocsátani az Opera, három bemutató maradt el az ötből, s hogy a tavalyi és az idei tartozások miatt sorban állnak a számlák: lassan fél évre nyúlik az a „türelmi idő”, amíg egy-egy szerződéses művész vagy beszállító megkapja a neki járó illetményt – természetesen kamat nélkül.
Az Operaház görgetett köztartozásai is csak gyűlnek, és fájó pillanat lesz, amikor a komédia finisbe jut Leoncavallo darabja szerint, és – nyilván egy következő kormányzatnak – szanálni kell a legnagyobb magyar kulturális intézményt.
Ma a támogatás egytizenkettede a közalkalmazotti bérekre is alig elég: rezsire, fejlesztésre, megbízási díjakra, állagóvásra, törlesztésre nem jut belőle. A csődhelyzetet és a politikusi adott szó zérusát mutatja az is, hogy Hiller István egykori tárcavezető decemberi, egyszeri pluszpénzígéretét a miniszterelnöknél kellett számon kérnie Szinetárnak. A pénz állítólag érkezik majd – de odabenn mindenki számára világos, hogy nem tömi be a háromszor akkora lyukat, amin át kilép most az intendáns-főigazgató is.
A léhaság útjáról ennyit – az Operaházról lecsapolt lé útját írja még meg valaki.