Lapozgatva a könyvben, megtaláljuk a spanyol vagy latin-amerikai irodalom úgynevezett mágikus realista irányzatának elemzését is. Asturias, Márquez, Carpentier, Vargas Llosa, Cortázar, Borges és mások munkáiért a hatvanas években sikk volt rajongani. Gondolom, a könyv nem csak róluk szól.
– A hatvanas–hetvenes évek közismert szerzői beépültek a magyar köztudatba. Igazságtalan viszont, hogy a hazai olvasók csak e szűk szeletét ismerik e több mint ötszáz éves hagyományú irodalomnak. Könyvemnek épp az volt az egyik célja, hogy megismertessem az előzményeket. A másik pedig az, hogy tűnjön el már végre ez a mágikus realizmus címke, amely teljesen félreérthető és sokszorosan félremagyarázott, felszínes terminus, ahogy azt már többek közt debreceni kollégám, Bényei Tamás is kimutatta. Borgest mágikus realistának nevezni, ahogy például a Világirodalmi lexikon teszi, óriási tévedés, arról nem is szólva, hogy az argentin szerző az elsők közt mutatott rá az elnevezés képtelenségére. A latin-amerikai irodalom ennél sokkal gazdagabb, s nem véletlenül jutott el ez a XX. század hatvanas éveiben a már ismert prózavirágzáshoz. Megelőzte ezt a fénykort a századelő ragyogó latin-amerikai költészete, később az avantgárd, a gazdag esszéirodalom, a ma is sokágú, bátran újító kispróza. Ugyanakkor a hatvanas évekkel induló újpróza valójában korántsem olyan egységes, mint ahogy akkor sokan gondolták: mesterségesen kreált irányzatról van szó, amelynek létrejöttében a politika és néhány nagy könyvkiadó játszotta a főszerepet. Sok országban – nálunk is – a kubai forradalom hatására került Latin-Amerika a figyelem középpontjába, s jelentek meg sorra az angol területen boomnak (berobbanásnak) nevezett csoport művei. Spanyolországban pedig azért – ott akkor még ugyancsak működött a cenzúra –, mert a latin-amerikai írók elmondhatták mindazt, amiről ott hallgatni kellett. A nagypolitika hatása mellett működött a kiadók üzleti érzéke, ügyesen használták ki a piac adta lehetőségeket, a világirodalmi apályt, és nem titkolt anyagi érdekből futtatták fel a hatvanas évektől a spanyol–amerikai irodalom nemzetközi terjesztését.
– Kik voltak a hatvanas évek divatíróinak szakmai ihletői?
– A hatvanas évek prózájának igazi előzménye Latin-Amerikában a húszas évek avantgárd költészete és kísérletező kisprózája, a világirodalomban pedig a francia és az észak-amerikai regény. Az újpróza eszköztárában valóban nehéz olyan elemet találni, amit ne találnánk meg már Vallejo, Huidobro vagy épp Girondo formabontó verseiben; Felisberto Hernández, Macedonio Fernández vagy Pablo Palacio írásművészete pedig egyenesen modernebbnek hat ma is, mint a hatvanas–hetvenes évek prózája. Vargas Llosa máig Flaubert-t bálványozza, Cortázar lefordította Poe összes novelláját, a Márquez– Faulkner párhuzam is szembeötlő. Tágítva ezt a képletet, hadd hivatkozzam a Nobel-díjas mexikói Octavio Pazra, aki azt írja, hogy a romantika óta mindig csak újabb és újabb kísérletek történnek a romantika el nem ért céljainak a megvalósítására. Valóban, a spanyol– amerikai irodalom nagy törésvonalai – a XIX. századi modernizmus, a századelő avantgárdja és bizonyos mértékig az újpróza is – felfoghatók a meg nem valósult romantika sajátos utóéleteként.
– A múltból a jelenbe visszatérve: mi van most a hatvanas évek nagymestereivel?
– Vargas Llosa, García Márquez, Fuentes ma is sztárírók. Bevallom, ma én egy kicsit fanyalgok, mert érzésem szerint erősen felhígult a művészetük. Nem mondom, Vargas Llosa prózatechnikája ma is elbűvölő, de a legutóbbi munkái fényévnyi távolságban vannak például A város és a kutyáktól. Márqueznek megmaradt a hangja, de a frissebb írásai kifejezetten halványak a Száz év magányhoz vagy más korai regényéhez, novellájához képest. Az emlékiratainak első kötetét nemcsak hézagosnak, hanem kifejezetten lyukasnak tartom, a tavasszal megjelent Bánatos kis kurváim emlékezete pedig túlírt kisregény vagy laza elbeszélés. Ám ezekkel a munkákkal mindannyian hatalmas pénzeket keresnek, milliós példányszámokban jelennek meg a műveik, minden elképzelhető díjat, ösztöndíjat learatnak. Sajnos az őket követő fiatalabb nemzedék egy részére is jellemző a light irodalom és a sikerért folyó csillogás-villogás, ahogy a nálunk is ismert Isabel Allende esete is mutatja, aki ígéretes indulás után szemmel láthatóan túl sokat és gyakran kontroll nélkül ír, s lépten-nyomon beleesik a bestsellerek szűk csapdáiba. Szerencsére vannak szép számmal fiatal spanyol–amerikai szerzők, akik már egyáltalán nem tisztelik a szent teheneket, és egészen más stílusban, olykor a paródia eszközeivel élve alkotnak nagyon jó műveket, prózában, esszében és versben egyaránt. A mai latin-amerikai irodalom is rendkívül gazdag, s hála az internetnek, a folyóiratoknak, az irodalmi élet is.
– Munka láthatóan bőven akad…
– Igen. A magyarországi Latin-Amerika-kép nagyon hiányos, az említett előzményekből még sokat le kell fordítanunk. Ott van például a XVI. századi krónikairodalom vagy a remek modern esszé, amelyből már kiadtunk egyszer Ariel és Kalibán címmel egy átfogó válogatást, Arciniegastól, Reyestől, Borgestől pedig több önálló kötetet is, de még sok hasonló kellene. Foglalkoztat továbbá a spanyol–amerikai műfordításelmélet, amelynek felvetései jószerivel ismeretlenek nálunk. Hosszabb munkát igényel a latin-amerikai újpróza magyar recepciójának jelensége, amit nagyon sok tényező befolyásolt; izgalmas, hogy mikor, kit és miért fordítottak, kik nem jelenhettek meg. Az 1899-ben született Borges elbeszéléseit például Kuczka Péter a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában 1972-ben tudta kiadni sci-finek álcázva; Márqueztől szinte minden megjelent, pedig 1957–1958-ban félreérthetetlen ítéletet mondott Nagy Imre kivégzéséről és ’56-ról. Közben fordított irányban is igyekszem dolgozni, s megmutatni a magyar irodalom egy-egy latin-amerikai szálát. Lefordítottam és kiadtam már például Remenyik Zsigmond spanyolul írt műveit, most épp az eredeti művek perui kiadását készítem elő.
origo.hu
Társasházi lakás ég Budapesten
