Getszemáni magány – Dráma Teleki Pálról két felvonásban című drámáját a Magyar Napló jelentette meg könyv alakban. Miért éppen e bibliai eredetű címet adta művének?
– Úgy érzem, hogy magány és magány között óriási különbség van. A Getsemáne-kertben maga az Isten fia volt egyedül, mindenkitől magára hagyatva. Az isteni társtalanság megrendítő magányát éreztem meg Teleki Pál miniszterelnök életének utolsó napjaiban. Teleki magánya mintha a Jézus Krisztus-i magányhoz lenne hasonló. Mintha ő is ebből az isteni fájdalomból és elhagyatottságból részesült volna.
– A történelmi példázatírás igénye vagy konkrétabb ok késztette Teleki sorsának megörökítésére?
– Egy mű megszületéséhez sokszor elég egyetlen élményszilánk, amelyből akaratlanul, megállíthatatlanul kinő a téma. 2001 nyarán családommal elzarándokoltam a máriabesnyői temetőbe, Teleki Pál miniszterelnök sírjához. Az ott eltöltött röpke órányi idő olyan nagy hatással volt rám, hogy rögtön elkezdtem olvasni a róla szóló, immár tekintélyesnek mondható szakirodalmat, valamint a válogatott politikai írásait, beszédeit. Ezzel szinte párhuzamosan, különös belső kényszertől hajtva írni kezdtem a drámát is. S beépítettem a műbe az elindító élményt, a máriabesnyői temetői hangulatot, a kavicsos emelkedőt, a kopár, egyszerű sírhalmot, az árva keresztet. Mégpedig a jövővízió jelenetbe, ahol Teleki a gyóntató atyjával, Witz Bélával beszélget. Egy vissza-visszatérő álomról szól a jelenet, amelyben a miniszterelnök önmagára ismer, e látomásban képet kap a háború utáni sötét magyarországi helyzetről, az orosz megszállásról és terrorról, titokban látogatott sírjáról. Teleki karizmatikus politikus, aki szinte látnoki képességgel előre jelezte a hazánkra leselkedő nagy veszélyt, a bolsevizmust. Ugyanakkor tudta, mind a kommunizmus, mind a nácizmus összeomlik, mert az emberi természettel ellentétes eszmerendszerek. Az is nyilvánvaló volt számára, hogy a trianoni döntést jelentős részben – mint tudjuk, átmenetileg – korrigáló bécsi döntés nem más, mint a németek trójai falova, hiszen államot teremt az államban a magyarországi németek számára. Továbbá megérezte, hogy ebben a háborúban a németek és szövetségeseik csak vesztesek lehetnek, s amikor a szűk látókörű magyar politikusok önfeledten ünneplik Észak-Erdély visszacsatolását, Teleki cassandrai jóslatként mondja ki, hogy a majdani győztesek ezt a Danaidák kétes értékű ajándékának fogják tekinteni, ami Magyarország vesztét okozza.
– A politikai üzenetet vagy az emberi drámát érzi lényegesebbnek?
– Az alkotói folyamat spontaneitása mellett az emberi drámára összpontosítottam, ennek fontos komponense, hogy Teleki valóban lehetett volna „csak” világhírű tudós. A hírnévhez nem volt szüksége a politikai karrierre. 1939-ben, amikor Horthy fölkérte, hogy legyen másodszor is az ország miniszterelnöke, először elhárította a kérést, hiszen reálpolitikusként nagyon is tudta, hogy Magyarország kényszerpályán halad, és ebben a testet-lelket ölő szorításban aligha lehet felelősséggel és bölcsen dönteni. Teleki, az itthon és Európában is nagyra becsült gondolkodó, korának legműveltebb politikusa valójában soha nem vágyott hatalomra. Másodszor is vállalja a miniszterelnökséget, de csak azért, hogy megmentse a nemzetet, megkísérelje az európai nagyhatalmak között egyensúlyban tartani, s a középútra visszavezetni az országot. Most is hozzá hasonló karakterisztikus és karizmatikus személyiségre van szüksége az országnak.
– A Getszemáni magány olvasmányélményként is maradandó, de nem gondolja, hogy talán ki kellene próbálni a világot jelentő deszkákon is?
– A dráma színpadon él igazán. Talán végre sikerül, és a Vajdaságban színre viszik: vagy a szabadkai, vagy az újvidéki színházban. Kovács István költő, a Kilencek egyik prominense, a lengyel költészet egyik legavatottabb magyar tolmácsa pedig azon munkálkodik, hogy a drámát lefordítsák lengyelre.
origo.hu
Botrányos viselkedése miatt több mint 14 millióra büntették Gyurcsányt
