Eltemették Hernádi Gyulát

A Farkasréti temető Makovecz-ravatalozójából tegnap a felhőszakadás dacára is számos barát, pályatárs és politikus – többek között Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság korábbi elnöke, Pálinkás József professzor, a Fidesz kulturális tagozatának elnöke, Jankovics Marcell filmrendező, a Fidesz művészeti tagozatának vezetője – kísérte utolsó földi útján Hernádi Gyula Kossuth- és József Attila-díjas írót, költőt, Jancsó Miklós filmjeinek „rendezői tettestársát”. Az írót két legjobb barátja: Gyurkovics Tibor költő és Jancsó Miklós rendező búcsúztatta. Hernádi műveiből Schell Judit, Jordán Tamás és Galkó Balázs adott elő részleteket. Varnus Xavér orgonaművész többek között Albioni Adagiójának futamaival, Geiger György trombitaművész Kodály Psalmus Hungaricusának feldolgozásával tisztelgett az elhunyt előtt.

Gyula, csak miattad vettem föl ezt a díszruhát! – kezdte megrendülten rövid beszédét Gyurkovics Tibor. Jancsó Miklós a majdani találkozás reményében küldte utolsó földi üdvözletét „egypetéjű művészikrének”. A két barát által megütött, testvériesen évődő hangnem arra utalt, hogy Hernádi soha nem szerette a hamis pátoszt. Az újkori magyar próza nagymesterének temetésén új jelentést és jelentőséget nyer egy Hernádival folytatott régi-régi, hatvanhatodik születésnapi interjú, amelyben a mester többek között ezt mondta: „Őszintén remélem, hogy létezik túlvilág. Ám akár van, akár nincs, ember voltunkat ezen a földön kell kiteljesítenünk. Ha kell, a reménytelenség, a születés és a halál egyszeriségének, megismételhetetlenségének, megismerhetetlenségének tudatában. Hiszen csak élményünk lehet, halmányunk nem. Hogy rátaláljunk, ha csak életünk legfontosabb perceiben is, legjobb önmagunkra, akkor is alapvető követelmény, ha hívők vagyunk. Van úgy, hogy a rémséget, az emberiség ellenségeit legyőzzük az erkölcs erejével. De vannak pillanatok, amikor csak a sokkolás segít. Ha azért festjük a falra az ördögöt, hogy ne jelenjen meg. S kételkedünk a túlvilágban, azt remélve, hogy mégis létezik.”
Hernádi Gyula már tudja a választ szorongva feltett kérdéseinkre. Felidézve életművét és életútját: a hatvanas években az egyetemi fiatalság egyik bálványának számított. A hatalom persona non gratának, ellenzéki, sőt ellenséges ellenzéki írónak kiáltotta ki. E szerepkörnek a hatvanas-hetvenes években jóval komolyabb egzisztenciális kockázata volt, mint a nyolcvanas évek közepén, amikor már-már elfogadott volt a nemzeti és a demokratikus ellenzékiség. Igazi botránykő volt 1960-ban Az ég bútorai című regény, amely csak 1991-ben jelenhetett meg Kiáltás és kiáltás címmel. Ebben Hernádi kimondta mind a Rákosi-, mind a Kádár-korszakról, hogy még a magányos személyiség zárdájába sem engedte visszahúzódni a hiteles embereket, ezért szörnyűbbek minden korábbi diktatúránál. Élete végéig szemben haladt a trendekkel. Műfajmegújító szürrealista író volt, amikor a szakmai kánonok a sült realizmus dicséretét zengték. A posztmodern korszak évadján az olvasó felé fordulva teremtette meg a csevegő, filozofikus álkommersz műfaját.
Az életmű kikezdhetetlen értékei e világi életünkben velünk maradnak. De Hernádi Gyula, a világ legszeretetreméltóbb embere nagyon hiányzik. És ez már így is marad életünk végéig.