Hamburger Mihály

Most értettem meg utolsó üzenetedet. Jellemző – mondanád –, tipikus lépcsőházi gondolkodás, majd kinövöd! De már késő. Már legendás türelmed sem segít, amivel a legtehetségtelenebb gyakornoknak is képes voltál újra és újra elmagyarázni az Esti Hírlap szerkesztőségében, hogy az alanyt egyeztetni kell az állítmánnyal, és nem elég információt szerezni, a cikket meg is kell fogalmazni. És amivel elviselted, hogy szamizdatos barátaid összeálltak azokkal, akiknek száműzetésedet köszönhetted. Most végleg magunkra maradtunk.
Filozófusként tartanak számon, de nekem mindig is a tanárom maradsz. Aki meggyőzött, hogy szerezzem csak meg az újságírói diplomát, miután te lettél a képzés felelőse, és kisöpörted az összes kétes elemet az előadók közül a szociológiai intézetben. Hol tanultál te meg írni? – kérdezted kaján mosollyal arcodon, amikor elolvastad a szakdolgozatomat. Csak vonogattam a vállam, olyan snassz lett volna a szemedbe mondani, amit most ordítani szeretnék, hátha elér még a hangom oda, ahol most vagy: melletted, hát hol a csudába máshol!
A könyvekből, amiket adtál, a sztorikból, amiket a száműzött benzinkutas és Szabad Európá-s időszakodból meséltél, amiken olyan jókat röhögtünk, pedig sírni kellett volna inkább. És persze a sörözések alatt a Tücsökben, a Stáhlyban, a lakásodon. „Elefánt- lányka, huszonöt mázsa…” Ezt énekelted, ha rá tudtunk venni, hogy énekelj. Mindig frenetikus volt. Most könnyes lett ez is.
Egyszer elmagyaráztad a Láthatatlan Kollégium lényegét, amiben nem laknak, mégis összetartja mindazokat, akik valamiben nagyon jók. Most értettem meg, hogy ez te magad vagy. Tudom, hogy késő.