Most értettem meg utolsó üzenetedet. Jellemző – mondanád –, tipikus lépcsőházi gondolkodás, majd kinövöd! De már késő. Már legendás türelmed sem segít, amivel a legtehetségtelenebb gyakornoknak is képes voltál újra és újra elmagyarázni az Esti Hírlap szerkesztőségében, hogy az alanyt egyeztetni kell az állítmánnyal, és nem elég információt szerezni, a cikket meg is kell fogalmazni. És amivel elviselted, hogy szamizdatos barátaid összeálltak azokkal, akiknek száműzetésedet köszönhetted. Most végleg magunkra maradtunk.
Filozófusként tartanak számon, de nekem mindig is a tanárom maradsz. Aki meggyőzött, hogy szerezzem csak meg az újságírói diplomát, miután te lettél a képzés felelőse, és kisöpörted az összes kétes elemet az előadók közül a szociológiai intézetben. Hol tanultál te meg írni? – kérdezted kaján mosollyal arcodon, amikor elolvastad a szakdolgozatomat. Csak vonogattam a vállam, olyan snassz lett volna a szemedbe mondani, amit most ordítani szeretnék, hátha elér még a hangom oda, ahol most vagy: melletted, hát hol a csudába máshol!
A könyvekből, amiket adtál, a sztorikból, amiket a száműzött benzinkutas és Szabad Európá-s időszakodból meséltél, amiken olyan jókat röhögtünk, pedig sírni kellett volna inkább. És persze a sörözések alatt a Tücsökben, a Stáhlyban, a lakásodon. „Elefánt- lányka, huszonöt mázsa…” Ezt énekelted, ha rá tudtunk venni, hogy énekelj. Mindig frenetikus volt. Most könnyes lett ez is.
Egyszer elmagyaráztad a Láthatatlan Kollégium lényegét, amiben nem laknak, mégis összetartja mindazokat, akik valamiben nagyon jók. Most értettem meg, hogy ez te magad vagy. Tudom, hogy késő.
origo.hu
Elfogatóparancsot adtak ki Benjámin Netanjahu ellen, Szijjártó Péter azonnal reagált
