Marilyn Manson igazából egy nyuszi

Hát eljött. Dacára tízezrek ellenvetéseinek, a civil szervezetek és az egyházak tiltakozásának, Brian Hugh Warner, azaz Marilyn Manson meglehetősen kicsi érdeklődés mellett kedden mégis fellépett a budapesti Papp László-sportarénában. A félházas koncert, pontosabban show előtt a sztár sátánizmusáról és veszélyéről faggattam a büfé előtt várakozókat. Kiderült: bár Mansont „felszentelte a fekete pápa”, mindaz, amit tesz, csak „meló”, s nem szól másról, mint a pénzről.

Hogy a szívem kalapál, az biztos. Nem vagyok gyakorlott koncertre járó, és nem tudom még, hogy mitől kell tartanom, ezért félek – mondja a tizenhárom éves Vivien édesanyja, aki már a Szigetre is kikísérte a leányát, és idegesen várja a Manson-koncertet. – Pedig szerintem nem veszélyes, anya – válaszolja Vivien, mire az édesanya elmondja, hogy csak szegről-végről ismeri Manson zenéjét. „Az egész lakás vele van kiposzterezve, meg is őrülök tőle időnként” – legyint az aggódó szülő.
Tömeg kígyózik a metrótól az aréna bejáratáig, a fiúk mansonos pólókban és pulóverekben, a lányok lyuggatott, fekete harisnyákban, darker és gothic kamaszok átlátszó, fekete felsőkben, fekete még a rúzsuk is, és szemük körül a festék. Némelyikük félszegen, szemét lesütve vár a bejutásra, mintha szégyenkeznie kellene. Manson azt hirdeti, hogy legyél más, de úgy, hogy közben vállald fel önmagad, s ne foglalkozz a közvéleménnyel: Zsolt (17) és Gábor (18) megosztják velem, hogy Marilyn Manson azt az életérzést képviseli, hogy „minden tök jó: élj úgy, ahogy akarsz”. A fiúk szerint csak a hallgatóságon múlik, hogy veszélyes-e. Hogy akad-e „olyan hülye, aki elhiszi, amit énekel. Mert Manson lázít” – mondják.
A tizenhét éves Viki szerint Manson persze hogy sátánista. Végül is olyan eszméket terjeszt – mondja. Gerjeszti a félelmet. – De rám nem hat ez – nyugtat meg.
Bejutok az arénába. Kevesen vannak. Marilyn Monroe és a sorozatgyilkos Charles Manson nevét viselő zenésznek nagyobb a füstje, mint a lángja: még az ellenreklám sem hatott. Megszólítok egy Mansonra erősen hasonlító fiatalembert, kiderül, Lengyelországból utazott ide a koncert miatt: a 33 éves Peter elmondja, náluk leginkább nem is ismerik a sztárt. S hogy miért gondolhatják egyesek róla, hogy veszélyes? Mert az – nevet.
– Az igaz, hogy „a fekete pápa megszentelte őt”, de nem sátánista – véli a huszonnégy éves Bohóc, pólóján: Highway 666 – The road to hell felirattal. Észreveszi, hogy lesem a szöveget. – Miért, én sátánista vagyok? – kérdezi. – Ha az lenne írva a pólómra, hogy 107, rendőrnek néznének? – Mi ez, ha nem sátánizmus, kérdezek vissza. – Manson a kegyetlen emberséget képviseli – hangzik a válasz. – Megmutatja, hogy az emberek miként viselkednek egymással. Ha valaki más, akkor megvetik. Nézze az arcom – mutat a szeme alatti bőrfoltra –, így születtem, és ezért sokan megszólnak. Mindenki legyen önmaga. És ezért utálom ezt a sok imitátort itt, mind rá akar hasonlítani ahelyett, hogy önmagukat adnák. Manson sem a régi már. „Elpoposodott. Elüzletiesedett. Már minden a lóvéról szól, ez nyilvánvaló” – mondja Bohóc.
Az elviselhetetlenül gyenge előzenekar, a Depresszió koncertje alatt a dohányzószektorban közelebb kerülök az igazsághoz: „Ez egy show. Ez meló; nagy meló – mondja a szintén 666-os feliratú pólójában a tizenhét éves Mike. Szerinte bőven előfordulhat, hogy „Manson otthon igazából egy nyuszi”. Honnan tudjam, hogy a felesége nem ugráltatja-e? – teszi fel a kérdést Mike. – Azt gondolom, hogy Manson azért jó, mert rendhagyó. Ennyi. Sokan csak azért jönnek el ide, mert felbosszantja őket. És ezzel el is érte a célját.
Mike barátja, a harmincéves Krisztián semmilyen életérzést nem fedez fel a botrányhős viselt dolgaiban. – Ez épp olyan, mintha Brad Pitt ugrálna itt – mondja. S hogy miért kísérik ki az anyukák ide a tizenéves lányaikat? A Beatles-koncertre is kikísérték annak idején. És akkor valós esélyük volt a bajra: akkor volt a szexuális forradalom.
Vége az előzenekari koncertnek. Gyűlnek a rajongók, vegyülök, mellettem ketten azt találgatják elég hangosan, hogy az előttünk álló punk fiú-e vagy lány, „asszem lány” – mondja egyikük, és leesik a függöny, fülsiketítő dübörgésben, hidrogénfüstben ott áll az antikrisztus helyett a zenei újságíróból lett, rafinált üzletember. A pacsuli, külsőségekben elvesző középszerű metálpopzenész. A színpadon videoklipek kellékei, bitófára akasztott hinta, szétszaggatott, hatalmas amerikai zászló, és a gólyalábakon álló énekes, aki az üvöltés szüneteiben leginkább ásványvízzel köpködi szeretett fogyasztóit. The show must go on: biznisz vagy istentagadó szeánsz, kinek ahogy tetszik. Brian énekel.
Publicisztika a 7. oldalon