Nyolcvan év során,átélve erőltetetten politizáló és apolitizáló éveket, mi a véleménye arról a vélekedésről, hogy a művésznek apolitikusnak kell lennie?
– Amikor a színművészeti akadémiát 1943-ban elkezdtük, kedves tanárom, Abonyi Géza megtanított bennünket az iskola íratlan törvényére. Thália papja semmilyen néven nevezendő pártnak a szolgálatába nem állhat. Ez a magasztos eszme a háború befejezése után az akadémián is megszűnt. Az egyik tanárunk háborús bűnös lett, a másikat pedig fölkérték mint népbírósági főügyészt, hogy kérjen halált a fejére, ami aligha tekinthető politikamentes dolognak. Ahogy a szocialista realizmus sem, amelynek akkor igen- csak beindult az évadja…
– Ön akkor látszólag összebékíthetetlen végletek és képtelenségek között volt a közönség kedvence és az úgynevezett szakma fenegyereke és nehéz életű üldözöttje. Hogy lehet az például, hogy az ötvenes évek művészetellenes világában mégis virágzott a magyar színművészet, és fénykorát élte a Nemzeti?
– Valószínűleg azért, mert olyan félelmetesen nagy színészek játszottak a Nemzeti Színházban, hogy a szocializmus politikai törekvései sem tudták tönkretenni. Frissen végzett kölyökkutyaként óriások között kellett helytállnom úgy, hogy egymás után kaptam a jobbnál jobb szerepeket. Az úgynevezett szakmáról csak két történetet mondanék: egyszer, amikor játszottam a Magyar Elektrából Oresztész királyfit, összegyűrtem egy ostoba kritikát tartalmazó újságot, és rátapostam. Erre Balázs Samu így fedett meg: Kutyu! Önt kulturáltabb kollégának képzeltem. Ön még olvas kritikát? A jövőben kíméljen meg a köszönésétől. Azóta teltek-múltak az évek, s tíz évvel ezelőtt, hetvenévesen az egyik újságíró agyondicsért egy parányi szerepben, oly szépen, hogy nekrológnak is beillett volna, egy hibával. Én azt a szerepet sohasem játszottam.
– Művészeti sikerei a Rákóczi hadnagya című filmtől az új CD-ig önmagukért beszélnek. Mi a véleménye a társadalmi sikerekről, a jólétről, a gazdagságról akkor, amikor a többség szerint egyedül ez számít?
– Engem ez a dolog azóta parányit sem érdekel, amióta a háború a világon mindenemet elvitte. Azért annyit egyszer sikerült mégis összegyűjtenem, hogy építtettem egy parányi, tizenkét négyzetméteres házat Györökön, most szeretnék változtatni. Még Básti Lala és Horkay Jancsi, ős-keszthelyi barátaim mutatták meg a telket. Lala rábeszélt: Kutya bátyám, ide építsél valamit! Marton László szobrászművész barátom kérésemre megígérte, hogy a talán soha el nem készülő balatongyöröki sziklakertem számára megmintázza az összes eddigi színigazgatómat kerti törpének.
– Hát, akadnak sokan, akiknek helye volna a törpék panoptikumában. Tényleg, mi a véleménye Magyarország jelenlegi állapotáról?
– Balatongyörökön egy barátom kijelentette: országunk nehéz helyzetben van. Ezért egy másik cimborával együtt elhatározták: ahány hajó érkezik, annyi fröccsöt isznak szegény hazánk javára. Én azt mondtam erre: honszerelmi megnyilvánulásotoktól el vagyok ragadtatva. De a hajó nem elég. Itt és most minden csónak számít, sőt, olyan nagyok a bajok, hogy a gumimatracokat is figyelembe kell vennünk.
– Mit kívánna a nyolcvanesztendős Raksányi Gellért az iskolából frissen kikerült pályatársaknak?
– Azt kívánom a maiaknak, hogy tanuljanak meg lovagolni, és szerepelhessenek végre magyar történelmi filmekben. A televízió itt és most megvalósíthatná ezt az álmot, százszor olyan ismertté tehetné a magyar színészeket, mint bármely színházi előadás vagy mozifilm. Sajnos, nem tudunk szolgálni, mert a televízióban riport van, műsor nincs. Sajnálom a fiatalokat, mert nagyon tehetségesek. Mi pedig bűnösök vagyunk, mert a hallgatásunkkal az egyetemleges agymosást szolgáljuk. És a színházzal is bajok vannak. Ma négy úri sportág van: a lovaglás, a tenisz, a sí és a rendezés. Aki teheti, megpróbálkozik az utóbbival, mert a hatalom félelmetes élvezet. Bizony, Kosztolányi Dezső egyik intelme ma aktuálisabb, mint amikor először leírta. Szerinte az agyonbonyolított, kibogozhatatlan szakmai nyelv helyett tömören, közérthetően kell fogalmazni, úgy, hogy mindenki értse. Mindenki tanulhasson belőle. A színház és a színházi szakma számára ma már létkérdés volna, hogy ne önérvényesítő, hanem műérvényesítő előadások és közérthető, műközpontú színielőadások keletkezzenek.
origo.hu
Társasházi lakás ég Budapesten
