Zavaros idők tanúi

A filmkritikusként, színházi szakemberként ismert művészeti író, Gervai András A tanúk – film – történelem címmel állította össze interjú- és dokumentumkötetét a tiltás-tűrés-támogatás hármas elvét valló Aczél-korszakról és annak utóéletéről. A könyv a Saxum Kiadó gondozásában látott napvilágot. Szerepel benne az idei esztendő egyik legnagyobb filmes botrányának szereplője, Jancsó Miklós is, akinek százhúszmilliós támogatásáról igencsak kemény és kellemetlen viták folytak az utóbbi hónapok során.

n Pósa Zoltán
Gervai a Saxum Kiadó gondozásában megjelent könyvben megszólaltatja a zavaros idők közismert tanúit: Jancsó Miklóst, Kovács Andrást, Makk Károlyt, Herskó Jánost, Bacsó Pétert, Mészáros Mártát, Gyarmathy Líviát, Gaál Istvánt, Ember Juditot, Gazdag Gyulát, valamint egy dokumentaristát, Almási Tamást és egy író-dramaturgot, Kertész Ákost. E filmesek – tisztelet a kivételnek – egyszerre voltak a rendszer kiszolgáltatottjai és haszonélvezői is. A személytelen struktúra végpontján a kádárista kultúrdiktátor, Aczél György irányította a nagy hatalmú filmfőigazgatókat; közülük a könyv második részében Papp Sándort, Szabó B. Istvánt, Kőhalmi Ferencet szólaltatja meg a szerző. A kötet harmadik része korabeli kinevezéseket, engedélyeket, dokumentumokat tár elénk, amelyek kísérteties pontossággal támasztják alá az olvasó lehetséges következtetéseit.
A sokágú, gondolatébresztő könyv egyik vezérmotívuma a cenzúra a Kádár-korszakban. Gervai könyve nyomán úgy véljük, egy intézményes cenzort könnyebb lett volna kijátszani. Ám a számos cenzori jogkörrel fölruházott intézmény – a dramaturgiai tanácstól kezdve a stúdiókon át a film-főigazgatóságig és a művészeti tanácsig – lehetővé tette a diktatúra mechanizmusának öntökéletesítését. Ebben az átláthatatlan szerkezetben a pozitív döntésekért folytatott lavírozgatások, az Aczél Györggyel kialakított személyes kapcsolatok, a vadvacsorák és a hízelgő telefonok mindennél fontosabb negatív hozadéka, hogy a sok energiát igénylő „talpnyalás” előbb-utóbb visszahatott a művek színvonalára is, ahogy ezt a nagy kivételek, Gyarmathy Lívia és Gaál István megfogalmazták. Gaál István szavainak újfajta aktualitást kölcsönöznek a Magyar Mozgókép Közalapítvány botrányai: „Láttam művészek injektált sikerét, az ilyen-olyan megalkuvásokért cserébe kapott komfortérzést. Mélyen érintett generációm, a »fényes szellők« nemzedékének tehetetlensége, majd teljes csődje. Végigaszszisztálhattam, hogy ’56 után is egy nagyszerű, tehetséges generáció verődött össze, s azután szétesett.”
Mészáros Mártától pedig megtudhatjuk meg, hogy a magyar film morális és szakmai mélyrepülésének egyik fő oka a Szovjetuniótól átvett szisztéma volt, amely szerint a filmrendezők – kivételezett, ám irányított kasztként – diplomájuk kézhez vételétől kezdve alanyi jogon havi fizetést kaptak a filmgyártól, akár dolgoztak, akár nem.
A harmadik fő gondolatkör a filmtörvénnyel áll kapcsolatban. Makk Károly kimondja, hogy a francia filmcentrumhoz hasonló, a szakma belső kontraszelekciójától független szervezet nélkül (amelyet egyébként a Fidesz-kormány kulturális tárcája szeretett volna létrehozni) minden filmtörvény működésképtelen. A hosszú vajúdás után teljes parlamenti konszenzussal megszületett filmtörvényben Filmiroda néven ez a motívum is szerepel, ám a legjobb törvény is csak akkor működik, ha az adott kormány hajlandó azt alkalmazni és végrehajtani. E könyv fő érdeme, hogy benne a tények és elhallgatások önmagukért beszélnek.