Debrecenben akkor kimondták, nincs soha többé

Nagyszüleim a kálvinista Róma, Debrecen városának falusias, kertes udvarházában, a Kossuth utca 26. szám alatt laktak. Egykor az egész ház az övék volt, 1949 után csak a hátsó keresztépület bérlői lehettek. Szerettünk a jókora konyhában üldögélni. Akkor, 1956-ban, nyolcesztendős gyermekként hatalmasnak láttam. Mire felső tagozatos lettem, valahogy megkisebbedett, de elfért volna benne mai, lakótelepi hajlékunk mindkét szobája. Advent első vasárnapját megelőzően közösen készítettük el az adventi koszorút. Karácsony napján pedig már együtt díszítettük a fenyőfát. Főként nagyanyám és két mélyen vallásos nagynéném, az erdélyi Uzonból származó Rózsika néni és Isten kegyeltje, az örökké derűs, gyöngeelméjű Matika segédkeztek. Nagyapám, a nyugalmazott vámospércsi református elemi iskolaigazgató csöndesen tartott szóval bennünket. Szomorú voltam. Megkérdezte, mi bajom van? Én bevallottam neki: nem tudom kiverni a fejemből azt a szép napot, amikor október 24-én tanítónőnk, Piroska néni olyannyira örömtől sugárzó arccal lépett be közénk, hogy még mi, suttyó kölykök is észrevettük, különleges nap van. „Gyerekek, a következő órára az osztály háromfelé szakad. Eljön hozzánk a rabbi úr, a tisztelendő úr és a tiszteletes úr, hogy hittanórát tartson az izraelita, a katolikus és a református gyerekeknek.” Én akkor már buzgón látogattam Virág Laci bácsi Nagytemplomban tartott gyermek-hittanóráit és istentiszteleteit, így izgatott lettem, mint minden gyerek, aki jól értesült, bennfentes lehet a többiekhez képest.
Örömömet fokozta, hogy a reformátusokhoz Kulcsár Dezső esperes, nagyapám legjobb barátja, egyik osztálytársunk édesapja érkezett. Ifjabb Kulcsár Dezsővel büszkén vittük a prímet, amikor Dezső bácsi tanítani kezdte a Krisztus urunknak áldott születésén… kezdetű karácsonyi zsoltárt. A veretes, ódon énekből csak megsejtettük azt, amit Dezső bácsi utána elmondott a közelgő karácsonyi ünnepről. Jézus Krisztus, Isten fia azért érkezett hozzánk ember alakban, hogy utat nyisson a halandóknak a menynyek országába. Halálával és feltámadásával előjogot teremtett minden bűnbánó embernek az örök élethez.
Aztán csak vártuk, vártuk a következő hittanórát. Az utolsó tanítási napon meg is kérdeztem Piroska nénit: tessék mondani, mikor lesz újra zsoltártanulás? Piroska néni elsírta magát, aztán lehajtott fejjel csak anynyit mondott: soha többé. Igazat mondott? – kérdeztem nagyapámtól.
Az öreg, hófehér bajszú, Máramarosból Vámospércsre és Debrecenbe, a hajdúk földjére származott székely presbiter összenézett örökké mosolygós, háromszéki, uzoni illetőségű nagyanyámmal, aztán megpödörve bajszát, így szólt: olyan, hogy soha többé, keresztyén hitem szerint nincs. Lehet, hogy ezt most még nem érted. De ha kicsit elgondolkodsz, talán mégis. Hála Dezső barátom magyarázatának, nemcsak hogy felfogtad a karácsonyi ünnep üzenetét, hanem olyan egyszerűen elmondtad, ahogy még senkitől nem hallottam. Mi nagyanyáddal Erdélyből származunk. Megértük azt, hogy szülőfalunk 1920 óta egy idegen országhoz tartozik. Azt szokták mondani, hogy Erdélyt nem kapjuk vissza soha többé. Én erre azt felelem, Máramarossziget és Uzon a lelkünkben most is a miénk. Ahogy a miénk a karácsonyi ünnep is. Erről az utóbbiról csak azt jegyezd meg még, hogy nem véletlenül gyújtunk négyszer is adventi gyertyát a karácsony előtti vasárnapokon. És hogy a fát mi megtartjuk falusi szokás szerint február elejéig. Ez azt jelképezi nekem, hogy Krisztus születésnapja, a szeretet ünnepe és a szeretet parancsa nem csak december 24., 25. és 26. tartamára elrendelt veszekedési szünet. A karácsony terjedjen ki az egész évre, s akkor még életünkben eljön az Áldott Orvos. És meglátogat bennünket szentestén mindenki, akit szeretünk…
Bizony, voltak szép karácsonyaim. De ennyire emlékezetes kevés volt, mint ama 1956-os szentesti várakozás.